Sokféle kivonulás létezik, bár tény, legkevésbé önmagunk árnyékát tudjuk átugrani. Sean Penn egy igaz történetről forgatott filmet, egy fiatalemberről, aki nem találta a helyét a világban, csak kereste. F. Tóth Benedek mindennapi betevője ezúttal az Út a vadonba című film.
Komoly film egy komoly témáról, az ember útkereséséről, bármi áron. Bárkit kérdeztem is, aki már látta a filmet, hogy hányan ültek a moziban, senki nem számolt be arról, hogy pótszékekkel kellett volna telepakolni a termet.
Azóta látni akartam ezt a filmet, hogy bemutatták az előzetesét, s hogy a mozimagazinok megírták: Sean Penn, a filmtörténelem fenegyereke ezúttal a kamera másik oldalára áll, de amiért végül megnéztem az Út a vadonba című filmet, az egy igazán kedves, szentendrei hölgynek köszönhető. Történt ugyanis, hogy elugrottam a festők városába - megírom majd azt is hamarosan, miért -, és az utcákon sétálva megálltam egy bolt előtt. Nemezből készült táskákat és sapkákat árulnak ott, és a színük és a formájuk miatt volt muszáj nézni a kézzel készült tárgyakat. Egy hölgy lépett mellém, és mondta, igen, nemez ez, vagy filc, ha úgy tetszik, s az ötvenes években ezzel burkolták be - kívülről - a cipőket. Kiváló vízálló tulajdonsága miatt. Hóban valóban kiváló lehet, feleltem, és elkezdtünk beszélgetni. A lényeg a lényeg, a hölgy egyszer csak minden átmenet nélkül megjegyezte: az Út a vadonban című filmet muszáj látni. Még most is a hatása alatt van, folytatta, belém pedig abban a pillanatban belém hasított, hogy lemaradtam róla?
Még aznap a moziban ültem. Húszan ha voltunk, de a film végén nyilvánvaló lett: ez egy igazán magányos film. Egy öntörvényű ember életét feldolgozó alkotás. Jack London élhetett talán ennyire szabadon és öntörvényűen, de őt egészen más erő és kíváncsiság hajszolta egykor Alaszka irányába, mint Christopher McCandlesst, a 22 éves, minden családi, társadalmi és emberi kötődéstől menekülő fiatalembert.
Tévedés, hogy ez a film a kivonulásról szól. Ez a film az önzésről szól. Bemutatja az ember által teremtett, civilizáltnak mondott és tartott világ legszikárabb, lélek nélküli, ám vágyakkal teli oldalát, ahol sokan keresik a boldogságot, és még többen menekülnek a boldogtalanság jó illúziójába. A hó, az eső, az áradás, a szél, a jeges rémület, az éhség csak eszköz arra, hogy még erősebb legyen az elhagyatottság, az önkéntes számkivetettség érzése - de ettől még semmi sem változik, legfőképp a környezetünk nem. Az egyetlen esély tehát az, hogy mi képesek vagyunk-e változni.
Lassú film, és iszonyatosan bosszantó. Nem tudom, hogy vannak vele, de az értelmetlenséget nézni nem felemelő érzés. Szűk lesz ilyenkor a fotel, és hosszú a majdnem két és fél óra. Kompenzálja persze a szembesülést a látvány, a vágás és a zene, és a tudat, hogy fontosnak tartják Tolsztojt az óceánon túli világban is. Bár - és csak remélem, hogy a félelmeim erősebbek akkor, amikor ezt írom - megismerve a filmből McCandless lázadását, kár, hogy a legtöbben csak akkor jönnek rá, miről szól egy könyv, ha már a végére értek. És még nagyobb kár, ha ugyanez vonatkozik az életükre is.
