Egyre ritkább az olyan vígjáték, amin tényleg betegre röhögheti magát az ember. Néha megmosolyogjuk ugyan a Fűrész-széria egy újabb részének világ körüli sikerét, de már nagyon jólesne valami fertőző kacagás. A sokak által őstehetségnek, még többek által a humor gumiarcú antikrisztusának tekintett Jim Carrey a 23-as szám setét borzalmai után ismét komolytalanabb vizekre evickélt. Az országos füllentőből krónikus igazmondóvá lett Hanta Boy okkal jut eszünkbe; a fásult örök tagadót beszervezi egy igenszekta: a térítést követően minden szemenszedett hülyeségre egyből biccentenie kell. Yeszelésre ítélt harsány főszereplőnk fel- az alpári viccáradat pedig elszabadul. Élni kezd, és nem ismer lehetetlent: futás közben fényképezni, neten ismerkedni, Harry Potternek öltözni (minő bátorság). Mindez azért nyomokban emlékeztet a keményvonalas Carrey-dolgozatokra, melyek gügyögéseiből még Rowan Atkinson is sokat tanulhatott, most a meglett szomszéd hölggyel folytatott orális akcióból a Wayans fivérek meríthetnek. Az efféle tréfákhoz - ki gondolná - a Forrest Gump-i ütődöttségen át vezet a gyermeki bárgyúsággal kikövezett filmbéli út; Carrey mentségére legyen mondva, hogy legalább tisztában van önnön kvalitásának limitjeivel. A szerelmi románcnak álcázott mozi értelmes pillanatait is agyoncsapja a leginkább ittas haverok közötti ökörködések során kiötlött gegek görcsös megvalósítására tett erőfeszítések dühödt elszántsága. Röhögni se merünk.
