Az öt hónapos magzattetem ott fekszik a szemével, szájával, karjával a kék-fehér kockás fürdőszobacsempén: van, amivel soha nem akarunk szembe nézni, de mégis kell. Ilyen Cristian Mungiu Cannes-i Arany Pálma-díjas filmje, a 4 hónap, 3 hét, 2 nap, amire a megrázó jelzőt nem tudjuk használni, annyira nem ír le semmit.
Az öt hónapos baba az valami vagy valaki? - 8/10
Valuska László
1987-ben vagyunk a Ceausescu-rendszer vége felé, amikor a nő csak egy szaporodásra létrehozott gép, aminek egy feladata van: kitolni magából az utánpótlást. Az istent játszó orvos is így viselkedik, amikor nem pénzért, hanem dupladugásért vállalja el az illegális magzatelhajtást. Életet ad, hogy utána elvegye a hosszú, vékony felszerelésével, amit feldug a széttárt lábakkal fekvő terhes lánynak. És itt tegyük hozzá, hogy ez állítólag egy megtörtént eset, bár szerintem mindegy (nem mindegy!), hogy megtörtént-e, mert Mungiu filmje elhiteti ennek valóságosságát.
Igen, spoilerezünk, mert erről a filmről vagy őszintén beszélünk vagy nincs értelme, és mivel ez nem egy krimi, hanem egy dokumentumfilmnek álcázott dráma, amiben két fiatal egyetemista lány sorsán keresztül megismerhetünk egy kort és egy gondolkodásmódot, ezért megtehetjük. A történet nem Romániához kötött, nagyon is magáénak érezheti minden néző. Nem két nőt, hanem két kiszolgáltatott cseráruként működő testet dug meg az orvos.
Soha semmi nem lehet olyan borzasztó, mint amikor egy képzeletünkben létező dolog képivé válik: jelen esetben az abortusz. És a mozi erről szól: megmutatni mindazt, amit nem biztos, hogy megismerhetünk. Mungiu nagyon cseles, mert úgy tesz, mintha ez egy dokumentumfilm lenne, és ő csak követné a szereplőket, mintha nem csinálna semmit: sötét terekben beárnyékolt arcok hátát látjuk a vállról felvett képeken. Három szereplője van a filmnek: a terhes és teljesen hülye lány, Gabita (Laura Vasiliu), aki össze-vissza hazudik, mert nem mer szembenézni saját hibáival, a nőben csak a befogadásra képes lyukat látó Bebe (Vlad Ivanov), az orvos (nevezhetjük őt orvosnak? A magzatelhajtó - mondjuk névjegyre nem írnám.), illetve a film valódi főszereplője, a barátnő, Otilia (Anamaria Marinca), aki teljesen tönkre megy a történtekbe. Mert mindenkinek a szerepe tisztázott a 4 hónap, 3 hét, 2 napban, csak az övé nem: segít, lefekszik az orvossal, mert kell, elrejti a halott tetemet, és közben újragondolja életét, szerelmi viszonyát, mert hirtelen minden végletesnek látszik, amiben az erkölcs, szeretet és más hasonló nagy szavak eddig fontosak voltak.
A történet a maga végtelen egyszerűségében bonyolulttá és nehézzé válik, hogy az abortusz-kérdést egy megoldhatatlan problémaként mutassa. Például nem tudom eldönteni, hogy Mungiu az abortusz ellen vagy mellett van, mert annyira hideg tekintetű és precíz: terhes a csaj, nem kell a gyerek, szálloda, orvos, szonda, néhány nap és vége. De eközben megszületik a magzat. Pontosabban a nyelvünknek erre nincs szava, hiszen holtan pottyan ki a valami/valaki. Na, erről a valami/valakiről és az ahhoz fűződő viszonyról szól a film, mert lehet azt számolgatni, hogy itthon 12 hetes korig mehet a magzatelhajtás, ha váratlanul a valamiből valaki lesz. Mondom, ott fekszik egy törölközőben véres valóságában.
Drakula gróf angyalcsinálói - 10/10
Thüringer Barbara
Azt hiszem, még soha életemben nem mondtam egyetlen filmről sem, hogy ezt nem kell, nem szabad megnéznie senkinek. Mungiu szocio-doku moziját azonban nem kívánom senkinek. Nem ismerek olyan embert, akit arra kényszerítenék, hogy megnézze. Még a 13 abortuszáról elhíresült Deák Bárdos Ágnes énekesnőt, vagy az altatásban négy fiatal nő megerőszakolásának vádjával elítélt Soponyai József nőgyógyászt sem.
A román rendező filmje olyan dolgokkal szembesíti nézőjét, amelyekről jobb egyszerűen nem is tudni. Ha túl vagyunk rajta, akkor viszont nem lehet felejteni, napokra tönkre teheti a lelki békénket és komoly fejtörést okoz. Egy 19 hetes magzat már kb. 35 dkg és 25 cm, minden végtagja, érzékszerve kifejlődött és használja is őket, hall, érzékeli a fényt, rugdos, szopja az ujját, válaszol a simogatásra. Senki nem mondhatja tehát, hogy sejtburjánzásról van szó, egy ilyen korú magzat emberi lény és elhajtása gyilkosság, nemcsak a Ceauşescu-diktatúra büntetőtörvénykönyve szerint.
Mungiu főhőse, Gabita persze már az abortusztilalom miatt jut el 4 hónap, 3 hét, 2 napig, nyilvánvaló, hogy sokkal hamarabb elvégeztette volna a műtétet, ha lehetett volna. Drakula grófnak azonban minden megfogant román lélekre szüksége volt. De arra nem számított, hogy csak a mi családunkban megfordult összes erdélyi ismerős több tucat levélnyi Postinorral távozott a tizenalsószoknyája redőibe varrva. És arra sem, hogy a film Bebe ura nem volt egyedül, Románia-szerte több ezer vajákos asszony, bába, ilyen-olyan orvos végzett titokban abortuszt, ki-ki a maga eszközeivel. Hol forró szénnel és gyógyfüvekkel teli lavórba ültetve, hol szekrényről ugráltatva a megesett asszonyokat, hol kötőtűvel és ecetes vízzel, hol pedig a szegényes körülményekhez képest szakszerűen lebonyolítva a magzatelhajtást.
Az abortusztilalom azonban már megint csak nem román sajátosság volt, fejlett, nyugati társadalmakban is előfordult, előfordul a mai napig, hogy semmibe veszik a nők önrendelkezési jogát, nem véletlen, hogy léteznek semleges vizeken ringatózó abortuszhajók. Az a fajta terror, amit a film "nőgyógyásza", Bebe úr gyakorol a két lányon, na az viszont a diktatúrák sajátossága. Bebe úr maga a diktátor, ő a film igazi főszereplője, nem a butácska, hazudozós, megesett Gabita és nem is annyira az önfeláldozó, abortusz "projektmenedzser" Otilia, aki táskájába gyömöszöli a véres törülközőbe csavart magzat holttestét, hogy aztán egy lakótelepi szemétledobóba "temesse".
Ő a főszereplő, az élet és halál illegális ura, aki egyértelművé teszi, hogy mi a tarifa az egyébként 10 éves börtönnel járó magzatelhajtásért. Nem, neki nem elég a kölcsönökből, egyetemi ösztöndíjból összekuporgatott háromezer lej, nem, neki hatalom kell, amit nemcsak a beültetett szondával, hanem a farkával is gyakorol. Nem is elég neki a megesett lány teste, a segítőjének vaginájára is igényt tart, különben nincs beavatkozás. Na, ez a terror, nem a narancssárga fokozatban élő New York.
Mungiu története nemcsak az ex-Romániában érvényes, a világ bármely részén előfordulhat, ahol elmebeteg nagyemberek uralma alatt visszataszító hatalomra tehetnek szert az arra nem érdemes kisemberek, csak egy példa erre A halál és a lányka, ami szintén a hatalom etikáját boncolgató kamaradarab és legalább ilyen kíméletlenül nyomasztó, életünk végéig kísértő példány. Csak a díszlet más és ez nekünk, közép-kelet-európai nézőknek kedvez. Szürke panelek között egymás nyakán parkoló Daciák, cigivel, szappannal dílelő egyetemisták, mindent tudó szállodaportások és titkosügynök szerzetesek szegélyezik ezt a drámát, amit tényleg nem kívánok senkinek.
