Enyhe pátosszal fertőzött, jópofa szatíra a köztünk élő Jedi lovagokról.
George Clooney kiváló humoráról és harcias politikai elkötelezettségéről is egyaránt híres, melyeket külön-külön és együtt is láthattunk már tőle a vásznon. A Sziriánában és a Jó estét, jó szerencsét!-ben például rendesen beszólhatott a Fehér Ház kül- és belpolitikai stratégáinak, ám ezen filmek komor politikai helyzetfelmérése a komikum leghalványabb térnyerését sem engedte meg, így ez irányú hajlamát egyfelől apolitikus vígjátékokban (Bőrfejek), másfelől maró háborús (Sivatagi cápák) és politikai szatírákban (Égető bizonyíték) tudta szabadjára engedni. A Kecskebűvölők ezt az utóbbi szálat erősíti tovább, azzal, hogy egy különös békaperspektívából mutatja be az amerikai hadvezetés dicső múltját és nem kevésbé dicső jelenét. Ebben az olvasatban a Pentagon nem a gátlástalan nagyhatalmi agresszió, hanem féktelen idiotizmus melegágya.
Az amerikai hadtörténet eleddig ismeretlen arcát egy felszarvazott újságíró, Bob Wilton (Ewan McGregor) tárja elénk, aki közel-keleti haditudósítóként szeretne imponálni hűtlen feleségének. Valódi csaták helyett azonban élete sztorijára lel, mikor kuvaiti szállodájában megismerkedik egy Lyn Cassady nevezetű paranormális szuperkatonával (George Clooney), akivel közösen indul a számtalan kalandot rejtő túrára. A cselekmény ettől kezdve két szálon fut tovább, melyek csak a fináléban érnek össze: egyfelől figyelemmel kísérhetjük Bob és Lyn road-movie-ba oltott barátságának kialakulását, másfelől beavatást nyerünk az amerikai hadsereg különleges pszicho-alakulatának történetébe, mely a 70-es évektől egészen napjainkig ível. Ez a história a film legszórakoztatóbb vonulata, melyben az alkotók szorgosan lecsapdosták az összes kínálkozó dramaturgiai magas labdát. A pszichokémeket képző szupertitkos egység létrejöttét ugyanaz a hidegháborús paranoiából fakadó kifacsarodott logika tette lehetővé, mely a Dr.Strangelove-ban a végzetes atomháborúhoz vezetett, majd egészen a 80-as évek derekáig húzta, mikor is beszüntették a sorozatos botrányok miatt.
A komikum fő forrása a militarista szemlélet és a végletesen pacifista hippi-filozófia sikeres vegyítése. A terepszínű egyenruhában és katonai bakancsban naptáncot lejtő hadosztály, vagy a seggig érő, fonott copffal felalázó parancsnok látványa már önmagában mosolyra készteti az embert, de a film a nagyszerűen elrajzolt karakterek bevezetésével még erre is rá tud tenni egy lapáttal. Tovább erősíti a rekeszizmok ellen indított offenzíva sikerét, hogy ezeket a karaktereket olyan nagy formátumú színészek keltik életre, akik ráadásul messze földön híres nevettetők is egyben. George Clooney, Jeff Bridges és Kevin Spacey szemlátomást lubickol szerepében, faarccal és fanatikus átéléssel vívják óvodás csatározásaikat, és még a kissé haloványabb Ewan McGregor is meggyőzően feszeng botcsinálta újságíróként. Ha a film mindvégig ezen a nyomvonalon maradna, akkor az év egyik legfelszabadultabb vígjátékával gazdagodhatnának a mozilátogatók, de sajnos korántsem ilyen egyszerű a képlet.
Az alkotók ugyanis nem elégedtek meg azzal, hogy egy maró szatírát dörgöljenek a militaristák és pacifisták orra alá, hanem közben fajsúlyos állításokat is szerettek volna tenni Amerika közel-keleti szerepvállalását illetően ? azt pedig csakis patetikus vonós-kísérettel és szívszorító emberi sors-tragédiákkal lehet elérni ugyebár. Így kerülhetett be a cselekménybe a meghurcolt iraki férfi drámája, és ugyancsak emiatt lebegteti mindvégig azt a kérdést a film, hogy Lyn valójában rendelkezik-e szuperképességekkel, fenntartva ezzel annak lehetőségét, hogy a szeretet jedi-lovagjai még mindig köztünk járnak. A film ironikus szövetén elharapózó hippi-nosztalgiával persze nem az a probléma, hogy jókora világszemléleti naivitásról tesz tanúbizonyságot, hanem az, hogy jelentősen tompítja a szatirikus hangnem élét. Azáltal, hogy Lyn szerethető idiótából tragikus hőssé avanzsálódik a történet végére, ugyanazt a hibát követi el a film, mint a jól sikerült expozícióját hasonló módon felszámoló Sivatagi cápák. Az iraki háborúról lehet könnyfakasztó drámát és féktelen szatírát is készíteni, de képtelenség vegyíteni a kettőt anélkül, hogy kioltanák egymás hatását. Ez a nagy tanulsága a Kecskebűvölőknek, mely azért mindennek ellenére is garantálja a másfél órányi kellemes kikapcsolódást.
