Rémes környék, lerobbant gyártelepek, elhagyatott utak, piti kocsmák - így kezdődik a Féktelen Minnesota című film, annyira így, hogy azt hittem, rossz moziban ülök: mert hogy vígjátékot ígért a műsorfüzet. Hiába, meleg van. Persze pár snitt után kiderült, hogy minden rendben van - az esküvői bulin az új ara (Cameron Diaz) féktelenül megerőszakolja csinos sógorát (Kenau Reevest), s amerikai filmben ez már fél poén. (A csajt Calvin Klein reklámfilmjeiből ismerheted: nem semmi. Itt is jól mutat.)
Szóval fekete humorban vagyunk. A félreértést nemcsak a hőség okozta: megszoktuk, hogy a vígjátékok gazdag vagy legalábbis semleges közegben történnek. Itt viszont dúl a nagyrealizmus: minden ragad a kosztól, a manusok olyan rondák, mint az életben, még az élő legendát, Courtney Love-ot is sikerült lerobbantani, hogy pászoljon a vidékhez.
Steven Baigelman rendező első filmje jót akart. Nagyjából utánozta azt az "újfilmes" társaságot, amelyik már nem akar hagyományos, hollywoodi patentekkel élni. (Például Quentin Tarantinót, meg a Szex, hazugság, video alkotóit - az ő operatőrük, Walt Lloyd fotózta ezt a sztorit...) Csak annyi történt, hogy itt kicsit jobban sikerült az elidegenítés. Mert ezeknek a balfácánoknak semmi nem jön össze. Az új feleség rádumálja a fürdőszobás sógort, meneküljenek. A fiú sejti, hogy ebből gáz lesz, nehezen is áll kötélnek, aztán jól ráfázik, vér és gyilkosság jár a nyomába - főleg bátyja üldözi, akinek ugye lecsapták a nőt a kezéről. Meg a balszerencse. Annyira, hogy csak a rendőrségen tudja meg, minden bajnak a lány az oka, az jelentette fel, s majdnem ráverték a gyilkosságot is, meg a rablást is.
Tudom, hogy kicsit összevissza mesélem a sztorit, de ez a film attól jó, hogy folyamatában nemigen lehet érteni, csak úgy az egészet. Hogy tudniillik az igazi - nem hollywoodi - életben semmi sem sikerül, még a pisztoly is rosszul sül el. (Szó szerint: a bátyó ki akar nyitni egy páncélszekrényt, egy Magnummal kezdi lőni - mígnem önmagát találja el. Poén: a szekrény nyitva volt...)
Közben, mint az új stílus filmjeiben, üzennek a sorok között. Azaz a filmben van filozófia. Ami itt első rétegében talán arról szól, hogy óvakodj az erőszakos nőktől, bár azok is csak emberek, és voltaképp szeretnek. De sajnos a pénzt meg a karriert nálad is jobban, és képesek szőröstül-bőröstül felfalni, vagy ha ez nem megy, eladnak kengurunak. Aztán meg kedvesen mosolyognak, mint itt Cameron Diaz.
A filozófia második rétege már vonzóbb, és épp ideje volt, hogy valaki elmondja. Azt tudniillik, hogy azok, akiknek nem sikerülnek a dolgok, ugyanolyan normális emberek, mint a többiek. Vagyis a film alkotói tiltakoznak az ellen az amerikai felfogás ellen, miszerint vannak született "vesztesek", s azokat a köznapi koreográfia szerint gyorsan le kell írni, el kell felejteni, mert fertőznek, rosszabbak, mint az AIDS-esek. Itt viszont nincsenek másodrendű állampolgárok, legfeljebb jókat röhöghetünk a szerencsétlenkedők balhéin. Egyébként is Keanu Reeves csinos fiú és természetesen a film végére összejön Cameron Diazzal, naná, az egész Las Vegas örvendezik. Azért nem annyira új film ez, hogy ne legyen hepiend.
Ja, és van itt még valami: ez a lepusztult világ is Amerika. Ide ritkán kukkant be a mozi, ha igen, akkor azt úgy hívják, hogy avantgárd, és egyik legjobb művelőjét (Jim Jarmuscht) Európáig üldözték. Most feltárul ez is, kiderül, hogy még sajátos bája is van.
Nem sok: a rendezőnek nincs igazán nagy mesélőkéje. Főképp a sztori elején lehet érezni, hogy erőlködik. De így nyáron elmegy, főképp, ha nem tévedésből ülsz be a nézőtérre.
