Ha a különböző figyelemfelkeltő akciók, vagy a műsorfüzet nem tájékoztatott volna minket kellőképp arról, hogy mi is történik minden ötödik órában, akkor Bozsik Yvette rendezésében alaposan megismerhetjük a mondat folytatását: a családon belüli erőszak testi-lelki módjait, illetve társadalmi beágyazottságának színtereit villantja fel egymás után az előadás, a figyelemfelkeltés felismerhető és elhivatott szándékától aligha mentesen.
A csupán egy fekete gumimatracot és néhány téglaalapú dobogót, valamint eklektikus zenei aláfestést használó előadás térben és időben is igyekszik kitágítani a valóságosnak tűnő szkeccsekből szürreális kórusművekké alakuló jelenetek határait: hol angolszász gyereknevek hangzanak el, hol narancsligetben járunk, egy afrikai mese pedig ugyanúgy megelevenedik a színpadon, mint Pipás Pista alakja 1932-ből, vagy az 1990-es évek rendőrségi hírei.
A két külföldi táncossal a jómódból és a menekültként külföldre szakadt női sors több ízben is színre kerül, de ahogy egy variálódó koreográfiában, a barbadosi születésű Valencia James és a Bozsik több előadásában szereplő színész-táncos, Samantha Kettle megindító akcentusa mindig másképp hangsúlyos. Ennél központibb az elesett/védekező/lázadó nőt és durva férfit egyaránt megjelenítő Fullajtár Andrea játéka, míg Mórosz Adrienn várandós talk-show házigazdaként és szadista férje foglyaként is főként törékeny nőiségével van jelen; a gyerekeket megszólaltató bábokat, majd a gyermekabúzus altatót éneklő áldozatát is ő kelti életre. Mindemellett még a mai magyar rögvalóságra is fény derül egy show erejéig, ahol is a kriminálpszichológus (férfi) majd lerúgja a domestic violance szavakat emancipált elszántsággal ismételgető jogi szakértőt (nő).
Aki sokat markol, keveset fog, mondhatnánk, de a Minden ötödik órában-t, ezt az egyre durvább testi-lelki erőszakot színre vivő előadást épp a műfaji sokszínűség és a dokumentumszínházzal való vegyítés menti meg a dramaturgiájában. A családon belüli erőszak tárgyalásán készült jegyzőkönyv szövege ugyanolyan hatásos lesz, mint egy rendőrségi vizsgálat vagy egy témába vágó internetes fórum szövegeinek felmondása, mindemellett még az olyan, némileg erőltetett ötletek is elérik a kívánt megrázó hatást, mint az előadás közepén elhangzó, inkább mozgalminak, mint mozgósítónak ható rap-betét.
A két, már-már diabolikus férfialak (Rába Roland és Vati Tamás) motivációiról a következményeknél kevéssé összetett a kép: a hatalommal (erő, pénz és társadalmi rang) való visszaélésről van szó minden esetben, egyszer iróniával, máskor kisreálban tálalva: csupán egy alkalommal történik kísérlet egy agresszív személyiség kialakulásának előzményeire. Nem derül ki az sem, vajon az utolsó jelenet megrendítő felsorolása (név, életkor, lakhely, erőszakos halál oka), ahol a házastársi gyilkosságban mintegy harminc nőre két gyerek és „csupán” egy férfi jut, mennyire tükröz valós arányokat, ahogy a férfi bántalmazásról sem esik szó. A sokk és a probléma azonban mindenképp létező; az előadás végén pedig nincs meghajolás, a fény a közönségre irányul: talán eljut minden ötödik bántalmazotthoz az üzenet, hogy ne hagyja magát.
