Ismerhetjük a régi viccet, miszerint az a legtitkosabb titkos ügynök, aki még magáról sem tudja, hogy titkos ügynök. A kémek rejtélyes világa azóta foglalkoztatja a laikus tömeget, amióta az első hódítani igyekvő hadvezér álruhába öltözött katonát küldött az ellen táborába, ugyan nézzen már körül odabenn, hol lehet a bennlakók gyenge pontja. Ennek lehet már több ezer éve is, azóta James Bondig sok hősről és antihősről derült ki milyen titokzatos tevékenységet folytattak ilyen-olyan okból, de bizonyosan nem tévedek nagyot, ha azt mondom, több nagyságrenddel nagyobb azon kémek, titkos ügynökök, és más setétben bujkáló alakok száma, akik sohasem buktak le. Róluk rossz esetben mítoszok és legendák születtek, jó esetben róluk senki nem tudott semmit. Dolgukat ugyanis akkor végzik jól, ha a legteljesebb titkokban maradnak. Mégis, szinte bizonyos, ha nem lettek volna kémek, a történelem egészen másképpen alakult volna, mint ahogy.
Amennyit sejteni lehet, az biztos, hogy a legritkább esetben száguldoznak méregdrága sportkocsikon, élnek olyan fényűző életet, amilyet néhány szaúdi trónörökösön kívül halandó ember nemigen engedhet meg magának, és töltenek együtt fülledt éjszakákat a Föld legszebb fotómodelljeivel, mint azt a legismertebb kém, a 007-es teszi. Persze, ő is csak azért teheti ezt, mert kitalált személy. A valódi kémek inkább teljességgel hétköznapi figurák. Az átlagtól talán nagyobb intelligenciájuk különbözteti meg őket, vagy talán még az sem. Rendesen dolgoznak munkahelyeiken, leeszik a nyakkendőiket, majd a munkatársakkal megivott kötelező korsó sör után rohannak haza a családhoz. Hétvégén focimeccs. Talán többször folytatnak fojtott hangú telefonbeszélgetéseket, talán többször égetik el papírcetlijeiket, talán többször tűnnek el néhány napra, mint az átlag. És talán többször nem térnek vissza a zokogó család karjaiba, mint az átlag.
James Clayton (Colin Farrel) is ilyen átlagos figura. Összerak egy használható számítógépprogramot, és várja a legjobb állásajánlatot. Egy furcsa, olajos tekintetű alak (Al Pacino) azonban tesz egy érdekes ajánlatot: lépjen James is titokzatos körülmények között eltűnt apja helyére. A munkahely: a CIA. A srác nem tud nemet mondani, így megkezdődik beavatása.
Mozifilmekből nemigen kaphattunk még ilyen hitelesnek tűnő képet a világ legnagyobb és talán leghírhedtebb titkosszolgálatának, a CIA-nek belső életéről, hogyan választják ki és képzik ki ügynökeiket, egyáltalán, hogyan is működik a Cég. A Beavatás ezt kísérli meg, egy hagyományos, izgalmas thriller formájában. A rendező, a sokat próbált Roger Donaldson tisztes munkát tett le az asztalra, filmje izgalmas, fordulatos krimi, a feszültséget és az energiáit nem pazarolja feleslegesen akciójelenetekre, figyelmét inkább a szereplőkben a kiképzés alatt lezajló, majdnem paranoiába forduló lelki jelenségek tanulmányozására fordítja. Ehhez a legjobb médiumot használja Al Pacino személyében és szemében. E nagyszerű színész ezernyi tekintetéről nagydoktorit lehetne írni, ehelyett legyen elég annyi, hogy már Al Pacino egyetlen nézéséért is megéri megnézni ezt, vagy akármelyik általa fő- vagy mellékszerepelt filmet. Nincs még egy ilyen tekintetű gyűrött arc a világ filmvásznain, mondom én. Talán az Edward Norton lesz, de arcra neki kell még tíz év, minimum. Al Pacino megnyerő és bizalomgerjesztő, irdatlan tapasztalatot sugárzó CIA-kiképző tisztje a szemünk előtt változik nagyon-nagyon veszélyes, mindenre képes és mindenre elszánt terroristává, úgy, hogy közben talán egyszer emeli fel a hangját, a legvégén. Szinte mindent a szemeivel játszik el, el is süti többször a filmben, kezeit széttárva: Én megmondtam, nagyon jó a szemem! Még humora is van, mint a legnagyobbaknak. És mint a legnagyobbak, el is viszi ezt a tisztes, ám éppen ezért erős közepes filmet is a hátán, minden baj nélkül.
