Állítólag a franciáknak az a legújabb mániájuk, hogy minden nagyszabású vagy nagysikerű amerikai produkcióra egy saját filmmel válaszolnak. Kezdem én is elhinni.
Belphégor, a több mint háromezer éves múmia nyugtalan lelke kétségtelenül méltó vetélytársa a Múmia 2. Imotephjének, aki igaz, hogy sokkal nagyobb léptékben gondolkodott, világuralom stb, de korántsem volt olyan stílusos és csendes, mint a fekete maszkos fantom. Az 1965-ben készült nagysikerű tévésorozat, mely mai, hipertrükktechnikán edződött szemmel több, mint mulatságos, legalább olyan hatással volt akkoriban a nézőkre, mint mondjuk a 80-as években az Ómen sorozat, ahol a kis Damien fejezetről fejezetre nem csak nagyobb, hanem gonoszabb is lett.
A félelemkeltés fenntartása érdekében ez a kötelező tendencia, vagyis mindig rá kell tenni egy lapáttal. Ám a franciák ez alól is kivételnek bizonyultak. Belphégornak ugyanis, aki immár másodszor tér vissza a Louvre-ba, hogy végre átkelhessen azon a bizonyos folyón, amelyen túl lelke békét találhat, módszere mit sem változott, viselkedése disztingvált, mint egy francia úré, és cseppet sem híve a felesleges erőszaknak, beéri akasztással és szemmelveréssel. De esküszöm, mindezek ellenére mégis ördögi jelenség, a sötét árnyak között bújócskázva vérfagyasztó.
Hiába, ügyesek ezek a franciák, ismerik és használják még az olyan jól bevált filmes fogásokat, melyet a nagy elődöktől tanultak. Az ILM trükkcsodái helyett néhány csapággyal és árnyjátékkal érik el azt a hatást, amely Imotephnek bizony skarabeusz-özönével sem sikerült. A történet is sokkal szerényebb, akárcsak a szereplők, akik természetességüknél fogva nem egy képregény elnagyolt figuráinak tűnnek, hanem hús-vér embereknek. Ráadásul nem jellegtelen butikrongyokban szaladgálnak a vásznon, mint az amerikai filmekben, ahol a színészek minden forgatáson egyforma holmiban jelennek meg.
Igen, az ilyen részletek is fontosak tudnak lenni, különösen, ha már a sok szőke bombázó között nem lehet különbséget tenni. Sophie Marceau, aki egyáltalán nem szőke, nem csak megjelenésében lenyűgöző. A franciák egykori tinisztárjának személyisége van és tehetsége, mely élettel tölti meg az általa játszott karaktereket, így a megszállt lányét is, aki éjszaka Belphégorként kénytelen róni a Louvre termeit, nappal pedig elviselni annak következményeit. A többi szereplő is csak dicséretet érdemel, a múzeum igazgatója, a kissé tutyimutyi, de nem hülye(!) nyomozó, és az üzemzavar-elhárító szakember szerepében látható Frédéric Diefenthal igazán szórakoztató, akárcsak a rendezés könnyedsége.
Azt nem mondom, hogy rohanok megvenni a DVD-t, vagy évek múlva is hivatkozni fogok erre a filmre. Sőt, lehet, hogy eszembe sem jut majd, de most kellemesen gondolok vissza rá, a franciáknak erre a kétségbeesett, szeretetreméltó fantomjára.
