A kerettörténet mindössze annyi, hogy a négy és féltagú család (apa, terhes anya, nővér, öcs) Londonból a rideg és unalmas tengerparti kisvárosba, Devonba költözik, majd megpróbál ott élni. (A kisváros megnevezés megtévesztő lehet, a házuk több kilométerre áll minden lakott helytől). A történetet a tizenöt éves fiúgyerek (Tom) szemével látjuk: a hétköznapi anyukát, ahogy vigyázza most született kislányát, a hétköznapi apukát, ahogy bonyolítja az üzleti telefonjait, az imádott nővért, ahogy lázasan felfedezi a szexualitást, és persze Tomot magát, amint nagyon, de nagyon unatkozik, és utál itt lenni. De aztán Tom valami mást is meglát véletlenül, és onnantól fogva nem unatkozhat tovább. Először is kifaggatja a nővérét, majd nem hisz neki, utánajár, és a dolgok kiderülnek, hogy apu a nővérével, aki még csak tizenhat éves, a fürdőszobában, meg a tengerparti elhagyatott bunkerben, meg a polaroid képeken, sőt talán már Londonban is. És a fiú ott áll egyszál magában, most már nem csak - a filmbe egyébként igen szépen belekomponált - ödipális alapon gyűlölve az apját és féltve a nővérét. Aztán a kicsi kórházba kerül - anyukával együtt, aki vigyáz rá - és Tom az egyik látogatás alatt elmondja neki, mert azt hiszi, hogy apuka a kishúgát is, ami nem tudható, de lehetséges.
Hát erről szól a film, amely ugyan távolról sem hibátlan, sőt sokszor igen sablonos (Tom állandóan az esőben és szélben állva nézi a rideg tájat, vagy a sziklákat csapkodó hullámokat), ám a központi jelenetek (például apa és lánya a bunkerben) egyszerűen tökéletesek, én csak döbbenten néztem és egyre fehéredő ujjakkal markoltam a karfát. A végén aztán, miután már minden kiderült, a fiú leszámol az apjával, hogy milyen módon, azt nem árulom el, legyen elég annyi, hogy sokáig hezitáltam, ne a Disznóölés címet adjam-e ennek az írásnak.
