Átmegyek rajta, cseng a híd.
Hogy a XIX. századról való közgondolkodást mennyire befolyásolta Jókai Mór szelleme, arról éppenséggel lehet vitatkozni: nagyon. Ám az kétségtelen, hogy amit ma a nemzeti romantika létezése, esetleges szükségessége jelent, azt ő véste letörölhetetlen kőtáblába, s mindennek mozgóképes lenyomatait ha vizsgáljuk, megint csak nála és mindenre elszánt interpretátoránál, Várkonyi Zoltánnál köthetünk ki. Nem járunk, mert nem is járhatunk máshogy ezúttal sem.
Pedig sem Bereményi Géza, sem Can Togay nem egy Jókai, igaz, nem is ezért szeretjük őket, érdemeik számosak, ám merőben egyéb természetűek. Viszont - s ez alól ők sem kivételek - a dolog genetikailag kódolt, amikor ilyenek vagyunk, akkor olyanok, ahogy nagyanyánk olvasta, és Várkonyi látta Jókait.
Hiába más a szerkezet (nem is olyan nagyon), hiába más a nézőpont (kétségtelenül), az agy, ahogy lefordítja a szem jelzéseit, az mindig ugyanoda vezet: csak egy XIX. századunk van, az, amelyikre büszkék vagyunk. S ebből a száz esztendőből negyvenen vágtat végig velünk Bereményi, ha akarom, hosszú, ha akarom, rövid két és fél mozióra alatt.
Sajnálom, e film kapcsán ma és még sokáig (potomság: egy-két emberöltő) csak, sőt csak és kizárólag ezek a ha akarom, így, ha akarom, úgy eltáncolt viszonyulások vannak-lesznek; talán úgy maradunk valamennyire is ártatlanok, ha mi ezt a filmidő (mert az kit bánt) apropóján járjuk el. Akkor tessék: tűréshatáron belüli.
A Hídember lendületes, gyors, színgazdag, levegős, alkalmanként mélységei felé is dinamikus mozidarab. Film, s hogy az, már önmagában is siker. Film, s amellett egy híd is, meg egy opera is, noha mindkét ilyen tulajdonsága elméletileg harcban kéne álljon a filmszerűséggel. Áll is.
Arról van szó, hogy Széchenyi István hatékonyságának időszakát, a mondott negyven esztendőt az alkotók által - (talán) közlendőjük szempontjából -relevánsnak gondolt, illetve hídszerkezeti elemként hasznosnak érzett események jól dilatáló láncolatán át vezetik elő. Eb, aki választásaik helyességét, frappáns voltát vitatja. Ebből ami logikusan következik: áriák sora. Soha ennyi nagyjelenetet egy filmben látni még nem lehetett. Egy csomó van köztük, ami önmagában is elvinne egy egész filmet. A filmkészítők valahogy mégsem bíznak művükben, ezen tulajdonképpen nem is kéne csodálkozni, hisz amin ez a dolgozat keresztülment, jócskán adhat okot elbizonytalanodásra, ám mégis roppant ellentmondás. Aki ekkora vállalatot tesz, annak parancs kéne legyen a magabízás, akár az önhittségig, vagy azon túl is.
Az inzertezésre gondolok, egyszerűen nem megy a fejembe, miért kell eligazítani írott szóval minduntalan arról, hogy hol s mikor vagyunk, sőt többször arról is, mi történt, s abból mi következett. Így olyan ez a híd, mint amelyikben bennefelejtettek némi aládúcolást. Rosszul áll neki.
Nagyon nagy kérdés, talán a legfontosabb, ami ebből fakad. Hogy egy efféle alkotmány elbírja-e, hogy defenzív alapállásból csinálják végig.
Ez a film Széchenyi István (hogy mekkora formátum, akörül itt neszezni komikus lenne) naplójából készült! Az sem lenne - megítélésünk szerint - szentségtörés, ha minden kockáját megveszekedett kivagyiság itatná át. Tény, ami tény: kesztyűs kézzel nem lehet szentséget törni, csak dudálni.
Ám lehet ez a befogadó enbaja: a vad darab nyilvánvalóan elmaradt. Vagy ha így jobban tetszik: az alkotók látványosan kerülték a kurzusfilm összes elképzelhető csapdáját. Sikerrel, ha ez siker.
Ami mindezzel szembehelyezhető, az a lendület, ami csodákra képes. Ha elül is, újra éled, mert az talán nem is a film sajátja, de egészen a grófé, tőle kapta, mondhatjuk szebben is: e mozi felfedezte benne. Simán elfogadható, minden erőszakoltság nélkül beemelhető: most azt látjuk, amit a gróf látott, úgy látjuk őt is, ahogy magát látta Bereményi grófja.
És amit látott, az nagy dolog. Nem jellemeket, nem sorsokat maga körül, hanem érdekes embereket, s a rendező színészeivel állja a versenyfutást, amitől A Hídember a nagy színészi alakítások filmje is. S egy ilyen konstrukcióban a főszereplő helyzete a leghálátlanabb. ´ csak gürizik - íme most: hosszú - két és fél órán át, míg a többiek villognak abban a pár jelenetben.
Eperjes Károly nagy színész. Úgy is játsza el Széchenyi szerepét, mint egy nagy színész, derekasan. Kitesz magáért, finoman szólva is. Alakításának egészében viszont e nagy színészség nyavalyái is ott vannak, amitől persze csak egészebb az egész.
Ezen a téren is fontos nagyon, hogy a film negyven éven ível át, az "alakítások" szempontjából. Aki nem hal meg ennyi idő alatt, az megöregszik. Eperjesnek megvannak erre az eszközei. Ám Darvas Iván és Szarvas József, mit mondjak? Két zseni. Már most kimondhatjuk: nem (csak) korunk zsenijei. Darvas Metternich szerepében, Szarvas a vénségére ugyancsak megtébolyodó titkár, Kiss Márton alakjában csak túl nagy szavakkal leírhatók. S Kováts Adél, no ugyan egy különösen hálás szerepben, de a rézangyalát!
Összegezve: nem panaszkodhatunk. Már annak is örülnünk kéne, hogy A Hídember nem kurzusfilm. Galambom, hol van már az, amelyik kurzus is! Na jó, most még tudható, melyik, persze. De nem túl merész fogadás, amit ajánlok: Bereményi hídja még akkor is állni fog, amikor efféle kurzusokat tényleg már a kutya sem tart számon. Ugyanakkor a választott műfaj, a választott megvalósítás egyben ki is jelöli a mű helyét a művészetben. Erről a kritikus momentán annyit jelezhet: A Hídembert nem a Tanítványok mellett fogjuk számon tartani.
