Dühítő és varázslatos film A fiú. A nevezetes belga Dardenne-fivérek neve tavalyról ismerős. Nem is annyira attól, hogy előző filmjükkel Cannes-ban elnyerték az Arany Pálmát, hanem a körítéstől, a díjat fogadó csalódott ellenhangoktól. Az aranypálmás Rosette kimaradt az életünkből, de itt van Jean-Pierre és Luc legújabb rendezése, A fiú, és megérthetjük, Cannes fényes közönsége miért is húzhatta el tőlük finnyásan az orrát.
Nos, A fiú nem mondható semmilyen értelemben sem behízelgőnek. Sem, ha sznobok vagyunk, sem ha látványfalók. Sőt, az első tíz-tizenöt perc a jószándékú nyitottságot is alaposan próbára teszi provokatív szófukarságával és jelentéktelenségével. Ott vagyunk egy asztalosműhelyben, bámulhatjuk a zömök, szemüveges mester tarkóját és fűrészporral lepett szvetterét, miközben mindvégig a háta mögül kilesve követjük tüsténkedését a munkadarabok és a tanítványai körül. Követjük folyosók és irodák zegzugain át, és nem értjük, miért leselkedik, mit akar kideríteni, és egyáltalán mire megy ki a játék az aláfestő zene nélkül, egy-két banális mondaton kívül némán vánszorgó képsorokban. Azután egyszerre csak érezzük, mint aki átrágta magát a bemelegítő kásahegyen, hirtelen elillan a dühítő értetlenség, már bekerültünk a csendek és titkok varázsának csapdájába, s mind feszültebben várjuk, merre vezet egy másik ember rejtelmes belső útja. A fenyegető robbanásig vagy a szelíd feloldódásig.
Egy titok felfejtését mondja el A fiú. Pontosabban egy "látható" és egy láthatatlan titokét. A néző fokról-fokra jut az apró részletek birtokába, amik mentén elér a megfejtéshez, megérti, milyen összefüggés van a műhelyben tanulónak jelentkező tizenéves fiú és a középkorú asztalosmestert ért tragédia között. A Dardenne-fivérek mesteri módszerének köszönhetően ezzel párhuzamosan fut a belső út, a magányos férfi (a kiváló Olivier Gourmet) útja saját érthetetlen cselekvéseinek megértéséig, a tíz évvel korábban átélt és feldolgozatlan tragédia traumájának váratlan megoldásáig. A feszültség az utolsó pillanatig nem enged fel magában a történet főszereplőjében sem, aki maga sem biztos, hogy amikor elindul a néptelen fatelepre a fiúval, kettőjük kapcsolatát a bosszú vagy a feloldás pecsételi-e meg.
Épp ezekben a napokban egy másik testvérpár nevétől hangos a világ, a Wachowski-fivérek a Mátrix fantasztikusnak reklámozott digitális trükkjeitől nézők milliói esnek kábulatba. Pedig az csak a technika határtalanságát illusztrálja. A Dardenne-fivérek filmje az ember belső kiismerhetetlenségét és határtalanságát teszi átélhetővé. A trükkök tíz perc után kivédhetetlenül unalmasak. A fiú című film belső utazása feszült izgalom. A legcsupaszabb dokumentarista stílussal, a jelentéktelen figurákkal, a kevés párbeszéddel, a szegényes színhelyekkel a legbonyolultabbról beszél, így lesz a megmagyarázhatatlan döntések és logikával megközelíthetetlen érzések filmje.
