Alex de la Iglesia tovább építi sajátosan spanyol életművét, és ismét a hispán társadalom kollektív analízisére vállalkozik. A velencei Arany Oroszlánnal is jutalmazott Egy őrült szerelem balladája a Franco-korszakot ülteti egy szemkápráztató, eszement cirkuszi metaforába. Az így elmesélt, morbid humorba mártott fantázia-horror a diktatúra lélekölő hatásairól mesél és a mai Spanyolországot is a múlttal való szembenézésre kényszeríti. Ez remek példa lehet azoknak az országoknak is, ahol a mai napig nem beszélték még ki a terhes történelmi traumákat…
Iglesia világa mélyen a hispán művészeti hagyományokban gyökerezik. Almodóvar kissé sztereotip melodramatikus szenvedélye helyett ő inkább az ibér néplékek sötétebbik oldalát használja inspirációs forrásként, és innen merít olyan éjfekete, folklorisztikus formákat, amelyekkel az érzéki benyomások szintjén is meg tudja ragadni a publikumot. A rendező következetesen foglalkozik a spanyol társadalom legégetőbb problémáival, a most választott példázat azonban az eddigi műveinél is nagyobb erővel hat a nézőre. A szomorú bohóc, a színes cirkusz mind olyan gazdag motívumok, amelyekkel nagyszerűen modellezhető a kétpólusú polgárháború, a külső látszatokra erősen építő diktatúra, illetve a viselt álarcok és maszkok mögötti személyes meghasonulások.
Az Egy őrült szerelem balladája allegórikus cirkuszi történet, amely egy szerelemi háromszögön keresztül a szomorú és a boldog bohóc elkeseredett harcát mutatja be. A két főszereplő összecsapásai mögött nem nehéz észrevenni a Franco-korszakban egymásnak feszülő erőket, a vidám maskara mögött lassan eszüket vesztő hősök pedig nem szorulnak további magyarázatokra. Ahogy a figurák egyre őrültebb és kaotikusabb cselekedetekre ragadtatják magukat, végül összeforrnak saját bohóc álarcukkal. Iglesia tehát egészen egyértelműen fogalmazza meg ítéletét: a diktatúra bármilyen formája visszavonhatatlanul eltorzítja a lelket. A színlelés és a csak belső ellenállás lehetetlen - még akkor is, ha mindez három-négy évtizede történt.
A felkészületlen szemlélő számára zsigeri erejű, már-már bántó kavalkádnak tűnhet a film. A spanyol rendező ugyanis az érzéki hatás kedvéért telezsúfolja, szándékosan felpörgeti a történéseket. Maga az alaptónus masszív, fekete komédia, ahol a nevetés nem felszabadító, hanem megvilágító, leleplező erejű: az elrajzolt túlzások és nyilvánvaló stilizálások hatására a néző egy percre sem adhatja át magát az önfeledt szórakozásnak, inkább a látottak dekódolására, az állandóan érkező, vibráló impulzusokra kell koncentrálnia. Az amerikai akciófilmek sterilen pergő képi világa, illetve az édesen csillogó cirkuszi giccs a szemünk előtt fordul ki önmagából, és a negédes spanyol katolikus esztétika, a Franco-korszak hamiskás szimbolikája is lelepleződik. Iglesia olyan energiával túlozza el a vizuális jeleket, hogy szinte ordít belőlük az eddig ügyesen leplezett üresség. Karikatúrája pontos és feledhetetlen.
Kétségtelen, nem könnyű film az Egy őrült szerelem balladája, és talán szükségeltetik hozzá némi előzetes országismeret is (ki volt Franco, mit jelentett az országnak a szörnyű polgárháború stb.). Iglesia szerencsére nem áldozza fel saját vízióját a népszerűség oltárán, ezért feledhetetlen élményekkel, erőteljes állásfoglalással jutalmazza az értő közönséget. A mágikus realizmus, a keserédes komédia és a torokszorító tragédia ötvözése, valamint a következetes szimbólumhasználat különleges minőségeket teremt: káosz és rend, undor és szépség ritkán keveredik így a vásznon. Alex de la Iglesia filmje a Faun labirintusa sokkal sötétebb és véresebb testvérdarabja, egy markáns és szürreális alkotás, csak az eredeti mozik szerelmeseinek!
