A Térkép a csillagokhoz könnyen befogadható, szórakoztató mozi, olyan, amiben az egyszeri néző és a vájtszemű filmguru is talál kedvére valót.
David Cronenberg legutóbbi két filmje meglehetősen hűvös kritikai fogadtatásban részesült. A pszichoanalitikus elméleteket kidolgozó Freud és tanítványa Jung kapcsolatát, illetve az utóbbi egyik páciensével való viharos szerelmi viszonyát bemutató Veszélyes vágy okán sokan felszínessége és konformizmusa miatt támadták a rendezőt, míg a New York-i sztármenedzser egy napját végigkövető Cosmopoliststilizált formanyelve és töredékes szerkezete tette sokak számára élvezhetetlenné. Cronenberg legújabb munkájában visszatér a konvencionálisabb elbeszélési struktúrákhoz, de a történetmesélésen túl (ha egzisztencialista mélységekig nem is jut el) ezúttal könnyen megfogható gondolati tartalommal is feltölti a sztárok látványos konstellációját.
A Térkép a csillagokhoz könnyen befogadható, szórakoztató mozi, olyan, amiben az egyszeri néző és a vájtszemű filmguru is talál kedvére valót.
Az öregedő hollywoodi színésznő, Havana Segrand (Julianne Moore) képtelen szembenézni a ténnyel, hogy karrierjét beárnyékolják fiatalon elhunyt anyjának szakmai sikerei. A gyermekkori balesetben súlyosan megégett Agatha, pártfogója segítségével munkát keres a sztárok világában, és Havana személyi asszisztense lesz. Mindeközben a kiskamasz Benjie a drogelvonó után próbálja folytatni az álomgyári gyerekszínészek bizarr mindennapjait. A csillagtérkép precízen adagolt információmorzsákból áll össze. A három történetszál baljós összefonódása semmi jóval nem kecsegtet – bár az újrakezdés reményének lehetősége egy-egy pillanatra mindegyik szereplőnél megcsillan, hamar kiderül, hogy a csillaghullás bele van kódolva a hollywoodi naprendszerbe.
Cronenberg viszont igyekszik a történet drámai végkifejletének kiszámíthatósága ellenére különböző hangszíneket megütni a film során. A sztárkultusz visszásságaira hol finom iróniával, hol éjsötét fekete humorral világít rá, majd hirtelen elveszi a torzító lencsét a szemünk elől, és hagyja, hogy a pőre valóság arcul csapjon. Iszonyúan groteszk például az a jelenet, amikor Havana összefut egy luxus butik előtt legnagyobb riválisával, és minden előadói tehetségét latba vetve ripacs komédiázásba kezd. A rendező zseniális önreflexív játékkal bolondítja meg a színésznő gyilkosságát is: Havanát az ereklyeként őrzött filmfesztivál szobrocskája súlytja halálra, miközben a kamera a nő szubjektív nézőpontjába helyezkedik, ezzel a végzetes ütések alanyává válva. A metaforához nem kell több magyarázatot fűzni.
Az alakítások közül nehéz bármelyiket is kiemelni, mivel az izgalmas szerepeket az összes színész koncentrált játékkal tette emlékezetessé.
Julianne Moore megejtő hisztérika, egyszerre visszataszítóan kegyetlen és rettenetesen szánalmas, aki Cronenberg állítása szerint egy percre sem akadt fenn például azon a jeleneten, amiben a vécén ülve perceken keresztül az asszisztensét kell faggatnia annak szexuális életéről. John Cusack lubickol a hollywoodi életmód-guru szerepében, klienseitől ellesve a megjátszás művészetét kaméleonszerűen vált át karrierista terminátorból nyugalmat árasztó luxus masszőrbe. A kedvenc alakításunk ebben a moziban mégis az újonc Evan Birdé (vele eddig legfeljebb a tévéképernyőn találkozhattunk), aki a Justin Bieber-jelenségre emlékeztető Benjie megformálója. Míg a legtöbb karakter gyakran karikaturisztikusan, elnagyolva ábrázolt, az ő figurája egyszerre nagyon groteszk és emberi. Ő az esszenciája a sztárkultusz legijesztőbb vonásainak – koraérettség, empátiára való képtelenség, torzult világkép és értékrend, általános fásultság, érzelmi kiüresedés – mindez egy 13 éves gyerek tekintetébe sűrítve. Nem sokan képesek farkasszemet nézni ezzel a jelenséggel. Cronenberg a kevesek egyike.
