A nyolcvanas években élték virágkorukat a magányos, rettenthetetlen, egyedül is hadseregeket legyőző akcióhősök – de a műfaj mostanában újra virágzik. Biztos van emögött egy kis nosztalgia is (ez hívta életre a nagy öregek összeállását, a Feláldozhatókat), de azért van itt más is: egyszerűen jó nézni, hogy legalább a filmekben van olyan, amikor a jófiú legyőz sok rosszat. Nem jópofizik, nem ugrál akrobatikusan, hanem egyszerűen és véresen lenyomja a gonoszt. Erre volt kihegyezve Liam Neeson Takenje, és nagyjából ezen a vonalon van A Védelmező is.
De azért van itt más is.
Egyrészt persze ez a film is megpróbálja meglovagolni a nosztalgiahullámot – egyes megoldások szándékosan hasonlítanak a nyolcvanas évek aranykorának klasszikusaira. Ez jól áll neki: megvan benne az a keménység, az a macsóság, amit a mai akciómozikból olyan sokan hiányolnak. De ez a nosztalgikus vonal csak egy pár ecsetvonást jelent a palettán – színesít, de nem erre támaszkodik a film. A főszereplő például alapvetően egy sokkal inkább a mai trendekbe illeszkedő figura. Rejtélyes, majdhogynem misztikus alak, akinek a kisujjában van a pszichológiai hadviselés – nem beszélve a test-test elleni harcról. Olyan kicsit, mint Batman. Csak éppen nem kőgazdag, nincsenek spéci kütyüi meg batmobilja – cserébe viszont egy egész barkácsáruház teljes kínálata rendelkezésére áll. És kreatívan használva minden szerszám gyilkolásra való…
Hősünk ugyanis az áruházban dolgozik. És ez nem valami fedősztori – tényleg ez az élete. A gyilkolásos előző szakmát (amiről nem sokat tudunk meg – és ez egyáltalán nem baj) ugyanis otthagyta, és bár sokan kérdezgetik, mit csinált azelőtt, de mindig elvicceli a választ. Közben a nemrég elhunyt felesége által rárótt feladatot teljesíti: elolvas 100 fontos könyvet… Lassan végez a feladattal, és gőze sincs róla, mi lesz azután. De amikor kedves ismerősét (egy fiatal prostit, akivel együtt szokott teázgatni a bárban) brutálisan megvernek a futtatói, talál magának új célt: megbüntetni az orosz akcentusú genyákat. Csakhogy az orosz akcentusú genyák egyre többen vannak, sőt, a főgenya Oroszországból küld egy méltó ellenfelet is, úgyhogy egyre több aprítanivaló akad…
Pörög hát a bodycount, a főellenség megint orosz, emberünk megingathatatlan kősziklaként állja a nehézségeket – tisztára olyan minden, mint a régi szép időkben, nem? Mindez mai stílusú, sötét köntösben, a mai kor szájaíze szerint fűszerezve – nem rossz, ugye?
Sajnos azonban akadnak problémák is. Lehet, hogy manapság már mindenkinek szuperképességei vannak, és a szuperlassításokkal meg mindenféle látványos trükkökkel nagyon jól el lehet adni ezeket, de egy ilyen filmbe egyszerűen nem illenek bele azok a snittek, amikben a főhős felkészül a csatákra, és „előre látja” a dolgokat. Ezt egyszerűen kár volt beletenni. Kár az is, hogy az égvilágon semmilyen pluszt nem próbál meg a hangulaton kívül belevinni a rendező a sztoriba – hiába bírna el Denzel Washington meg az alapszituáció valami keményebben odacsapós mondanivalót is, ez csak az, ami: egy szimpla (mondhatni bugyuta) akciófilm.
Márpedig ezt a bugyutaságot éppen nem hiányoljuk azokból a bizonyos nyolcvanas évekből…
