Van egyfajta, tipikusan magyarfilmes, szomorúságos és reménytelen, nagyon mélyre bukva szociózó attitűd és hangulat, amire a legközhelyesebben szokás hivatkozni nem is tudom, milyen, de nem feltétlenül rokonszenves körökben, hogy ez az, amiért nem és nem, inkább legyen a plázamozis hülyeség. Nekünk, önsorsrontóknak pesze mit sem számít ez, most már mindegy úgyis, a remény - mert látványos biztatást nyer olykor - valami filmvégi megnemesbedésre úgyis megmarad, a csalódás pedig vállvonást sem ér. Ez a film is ilyen reményerősítő dolog, pedig a végkifejlete maga a vakvágány, a tömény nihil, habár a kiindulás sem volt az a boldogságot ígérő, boldog tombolás. Fiú börtönből ki, miközben lány egy mosószalon hátsó fertályában szül éppen, pénzért továbbadni a gyereket máris másik lánynak, aki fiúnak a nővére történetesen. Fiúnak bejön lány és majdnem viszont, csak hát fiú egykori és leendő, sötét üzletekben kavaró munkáltatója, egy nyomorult, sunyi alak dugja lányt, fiú haverja már nem, de a gyerek még tőle van. Útlevél kell fiúnak - kap is -, húzna el, lány viszont a gyereket akarná vissza mégis, fiú őrlődik lány és nővér, felcsillanó vágyak és a lehúzó tények között - aztán minden eddiginél szarabb szar lesz mindenből, tovább is van, mondjam még? A legsúlyosabb nyomasztás és depi.
A tekintetekben natúr rezzenetlenség, félősen és számítóan kicsi megcsillanások, a fényképezés nyers és rideg - hát nem a szinte már bejáratott magyarfilmes, kilátástalanságtól fuldokló tripben vagyunk megint? Persze, igen, most mesélem. Közben meg mégsem. Az egésznek van egyfajta, nagyon hűvös feszessége, ami megóvja a cselekményt a széttaknyolódástól, a nyúlós, befejezéstől visszariadó, posványtapodó szerencsétlenkedéstől, és kilátástalanság ide, semmibe rohanás oda, az egésznek valahogy egyfajta nemes tartása lesz. ´szintesége, hitele, mondhatni. Ez pedig visszamenőleg is egy olyan keretet feszít ki, amelyben meggyőző az élethelyzetek szélsőséges nyomorúsága, meggyőzőek a szereplők maguk, és mindaz, amit látunk, nem tocsogó elkeseredést vált ki, hanem nyers fájdalmat. Nem sóhajtozó, jó cselekedetekre kész berzenkedésre késztet, hanem annak az egérút nélküli elviselésére, hogy igen, így vannak a dolgok ebben a létező világban. Ez pedig, nem is annyira különös, habár meglehetősen szokatlan módon, valami egészen mély katarzis örvényének karnyújtásnyi közelségét sejteti.
