Pazar ruhák és szobabelsők, maníros párbeszédek, vadromantikának képzelt giccs - mindez roppant hosszú lére eresztve. Coco Chanel és Igor Sztravinszkij erotikus hősként kering egy káprázatos kulisszavilágban.
Jan Kounen filmje ikertestvére Anne Fontaine mozijának: mindketten úgy döntöttek, hogy a szakmai életút munkaigényes boncolgatása helyett nagyvonalúan inkább szappanoperai teatralitással burjánzó szerelmi dzsungelt varázsolnak Coco Chanel életéből. Coco Chanel Anne Fontane filmjében kitartott nő volt, Jan Kounen filmjében viszont ő vesz magának egy férfit, Igor Sztravinszkijt, akit családostul oda is költöztet a birtokára.
Mindig probléma, hogyan lehet megmutatni a filmvásznon, miként gondolkodik valaki. Az alkotás mímelése mindenesetre tévút, mert sosem hat hitelesebbnek egy halovány pantomimnál. A rendező ez esetben hozza a legszerencsétlenebb kliséket: főhősei az alkotó munka pantomimjét vegyítik némi hisztériával. Pedig Sztravinszkij szerepében még a máskor zseniális Mads Mikkelsen is hiába ráncolja szigorúan a szemöldökét, hiába rendezgetni akkurátusan az asztalon a ceruzáit, hiába csapja fel vadul a zongoratetőt, hiába vágja be hisztérikusan az ajtót - mindez semmivel nem visz közelebb ahhoz, hogy mi járhat egy zeneszerző fejében.
És ugyanígy, hiába látjuk a kihívóan szép Anna Mouglalist Coco Chanelként gombostűkkel a szájában ruhát tűzni, erotikusan kivetkőzni a fűzőjéből, illatmintákat szagolgatni, lovagolni vagy kihívón kilépni a hálóingéből, mindez semmit nem árul el abból, hogy ez a nő a divattörténet egyik legfontosabb figurája. Elég problematikus filmet forgatni egy divattervezőről és egy zeneszerzőről, ha - mint jelen esetben - nyilvánvalóan nem érdekli a rendezőt sem a zene, sem a divattörténet, de még az sem, hogy van-e igazságalapja a vázolt románcnak.
Coco Chanel jellemábrázolásához többet adnak a filmben Karl Lagerfeld valóban lenyűgöző eleganciájú ruhái, mint Chris Greenhalgh forgatókönyve, Igor Sztravinszkijnak meg maximum a nyitójelenetben játszó zenekar ad vissza valamit a becsületéből. De még mindig jobban jártak, mint Gyagilev, akiről annyi derül ki, hogy nyilván gatyaletolással castingolta a táncosokat. A fő probléma, hogy a párbeszédek esetlenek: korlátozott kódban, két szavas mondatcsonkokkal kommunikál a francia díva és az orosz zseni.
Vannak szinte elviselhetetlenül művi és negédes pillanatok a filmben, kifejezetten zavaró például, ahogy Coco Chanel (aki még a Zongoraiskola 1.-nél sem tart), átszellemülten lapozgatja szerelme kottáit, vagy hogy Sztravinszkij zenéje festi alá a teátrális szerelmi játszmákat. A zene alapesetben önmagáért van, megvan a saját drámaisága, nem kell egy közönséges házasságtörés érzelmi töltetével feltupírozni, illetve annak kell, aki süket rá.
Különben meg a ruhák is önmagukért vannak, és egyszerűen érthetetlen, miért készül már a második szerelmi huzavona Coco Chanel életéből, amikor teljesen lényegtelen a figura magánélete amellett, hogy ő volt az első nő, aki a férfiak uralta divatvilágba beléphetett, és átírhatta a szabályait. Ami miatt ez a film olykor-olykor mégis élvezhető, az a Tavaszi áldozat "rekonstruált" koreográfiája, a szép ruhák kavargása és az illatkreátornál hegyekben álló rózsaszirmok látványa.
