Éjféltájt Párizsban

Mind Hollywood, mind pedig a Besson-garnitúra megjegyezheti magának Frédéric Jardin nevét: a hajdan komédiákra szakosodott direktor ugyanis olyan akciódrámát rendezett, amilyenről e két műhely manapság csak álmodhat.

Persze nincs ebben semmi meglepő, hiszen a francia bűnfilm-széria időről időre kitermeli a maga kis remekeit, de a Fehér éjszaka kimagasló színvonalához mérten aggasztóan kevés publicitást kapott. Azért is alakult ez így, mert nincsenek benne nagy sztárok, viszonylag szűkös költségvetésből forgott, és ebből adódóan látványvilága is szolid. Frédéric Jardin rendező ráadásul komédiafrontról csöppent az akcióműfajba – nem mintha tapasztalatainak hiánya tükröződne a kész mozin. A Fehér éjszaka ugyanis az elmúlt évek talán legstílusosabb, legintenzívebb és legszórakoztatóbb akciófilmje; az pedig már különleges kegy a sorstól, hogy a jegye áráért még egy megkapó apa-fiú drámát is kap a nagyérdemű.

Merész, de voltaképpen mégiscsak szerencsés fogás Jardin és társírói részéről, hogy a rendőr-főhős Vincent (Tomer Sisley) és partnere kokainrabló hadműveletéből és annak negatív utóhatásaiból (Vincent fiát elrabolja az általa megrövidített drogbáró, José Marciano) álló expozíciót követően ravaszul átformálják a cselekmény-ökonómiát, és José éjszakai mulatóját teszik meg a valódi konfliktusok helyszínéül. Itt futnak össze a különböző hatósági-alvilági körök: Vincent, aki egy táskányi kábítószerrel tartozik Josénak, Marciano türelmetlen üzletfelei, és két rendőr a belső ellenőrzés kötelékéből, akik mindenáron le akarják buktatni főhősünket. Az alkotók komoly érdeme, hogy a lokál viszonylag hermetikus terében is képesek kibontakoztatni egy hajmeresztően csavaros, brutalitástól duzzadó, franciásan nyers bűnfilmet. Élvezet nézni, hogy egzotikus betondzsungelek és bedugult sztrádák helyett ezúttal pusztán egy teltházas szórakozóhely és annak labirintusszerű enteriőrjei nehezítik a fizikai összecsapásokat, ráadásul az egész egy percre sem válik hiteltelenné. A füstös félhomály, az elektronikuszene-kavalkád, a megállás nélkül tomboló tömeg olyan közeget teremtenek, amelyről a befogadó elhiszi, hogy az egyén ideig-óráig tényleg izolálódhat, elnyelődhet benne.

Külön bekezdésnek kell szólnia az akciószcénákról, főként azok intenzitásáról. A Fehér éjszaka fenemód akkurátus mozi: már a nyitány alkalmával kiforr a fizikai konfrontációknak egy elképesztően gyors és olajozott dinamikája, és a történet a továbbiakban makacsul ragaszkodik is ehhez a dinamikához. Faltól falig darálást láthatunk tehát, de finom érzékkel kicentizve, nagyszerű koreográfiával, és – ami legalább ennyire lényeges – hiteles gesztusokkal. Már-már kínosan realisztikus például, amikor José, a jussát követelő maffiózó üdvözlés gyanánt higgadt természetességgel fejeli le alkudozó főhősünket; nehezen feledhető Vincent kíntól eltorzult arca is, midőn átkötözi a hajnali tűzharcban szerzett sebét; viszont a csúcspont e tekintetben az a jelenet, melynek során Vincent és sarkában lihegő kollégája, Lacomb (Julien Boisselier) ölre mennek a lokál konyhájában. Ennek a féktelen intenzitásnak csupán egyetlen hátulütője van: a Fehér éjszaka nem igazán képes szintet lépni, fokozódni, mélyülni, hiszen rögtön kezdés gyanánt egy olyan rendkívül magas szintet üt meg, ahonnan csak lefelé vezethet az út.

Örvendetes tény viszont, hogy formai ambíciói ellenére a Fehér éjszaka egyáltalán nem hajlandó amerikaias mozivá lenni. A kézikamerás stílus, a kevés helyszínt mozgató látványterv és a klausztrofób belsők szerencsére egy földhözragadtabb, realisztikusabb vizuális világot teremtenek, és ehhez a megfontoláshoz jól illeszkedik a sokszor szinte már minimalista színészi játék és a velős, de ütős dialógusok. Hab a tortán, hogy Vincent, aki lefojtott közönnyel viszonyul hivatásához és privát szférájához is, fiával szemben sem ragadtatja magát émelyítő aranyoskodásra: kettejük (szó szerint) tűzben edzett kapcsolata a maga sallangmentes, letisztult mivoltában lesz megrendítően hiteles, mire elérünk az opusz nyitva hagyott befejezéséhez.

Frédéric Jardin alkotása tehát maradéktalanul beváltja, amit ígér. A Fehér éjszaka minden ízében profin megkomponált, teljes hosszában feszes, stílusos és drámai darab. És még a gyereket sem önti ki a fürdővízzel együtt: úgy képes szemtelenül intenzív maradni, hogy közben nem rugaszkodik el a realitás talajától. Fel van adva a lecke Luc Bessonnak, nem is beszélve az álomgyárról.