Magányról, magánéleti válságról, be nem teljesedett szerelmekről szól az angol Saul Metzstein első mozifilmje, az Éjjel-nappal fiatalok. Mégsem szomorú, hanem kedves, már-már bájos történetet látunk. A négy főszereplő éjszakai műszakban dolgozik: Sean ápoló egy kórházban, Vincent eladó egy szupermarketben, Lenny a telefonos tudakozó munkatársa, Jody pedig elektronikus alkatrészeket szerel. Műszak előtt rendszeresen találkoznak egy kávéházban, és megbeszélnek ezt-azt. Barátoknak tartják magukat, de alig tudnak egymásról valamit. Közös problémájuk a társtalanság. Vincentnek rengeteg nője van, de az igazit még keresi. A gátlásos Lenny képtelen kapcsolatot létesíteni, Sean nem tudja, szereti-e még a barátnője, szegény Jodyval meg minden jóképű srác csak haverkodna.
Átlagos külsejű fiatalokat látunk a vásznon, akik hétköznapi, nem túl izgalmas gondjaikról fecsegnek. Ám ahogy gesztusaik, tetteik mögé pillantunk, mindannyian egyénivé és érdekessé válnak. Csendes boldogtalanságuk forrása a monoton munka, a sikertelen társkeresés, az idő lassú, de rémisztő múlása. A négy szereplő ijedten, félszegen kapaszkodik egymásba és néz farkasszemet az élettel. A történet soványka ugyan, mintha Metzstein ezzel is mutatná, mennyire eseménytelenül telnek hőseink számára a napok - illetve az éjszakák. A nézőt nem zavarja a gyér cselekmény: kárpótolják őt a jópofa dialógusok, a szeretni való alakok, a történet kronológiáját megbolondító vágások s a visszafogott, de ötletes és szuggesztív fényképezés. Ez utóbbi Brian Tufanónak, a Trainspotting és a Billy Elliot operatőrének érdeme.
Metzstein szelíd humorral oldja fel hősei egymással és a világgal szembeni konfliktusait. Amikor egy-egy sikertelen társkeresési akció közben megnő a drámai jelenetek száma, a rendező gyöngéd iróniával ellenpontoz, és visszatereli a történetet a korábbi, sekélyebb mederbe. Ötletesen, szinte elegánsan dolgozik, vagányabb, bizarrabb poénokkal csak ritkán operál. Sajnos a nonstop szelídségnek hátulütője is akad: a film részletei meglepően hamar elillannak az emlékezetből. Csak a nyersebb, markánsabb epizódok élnek bennünk néhány napnál tovább: Tufano egy-két erőteljes, furcsa beállítása, klipszerű montázsai, illetve a tehetséges, jól összeválogatott színészek közelről felvett, kifejező arca. Leginkább a nőcsábász Vincent szomorú tekintete. James Lance kiválóan játssza el a lelkizős bonvivánt. Vincent alakjában van a legtöbb drámaiság, ő döbbent meg igazán, rajta nevetünk legtöbbet. Ő a legerőszakosabb, mégis őt lehet a legjobban szeretni. Élőbb a többi szereplőnél, s élőbb magánál a filmnél is. Az amúgy megnyerő történet éppen azzal az erőteljességgel, azzal a vagánysággal marad adós, amely Vincent alakjában benne van, s amely nélkül igazán jó, emlékezetes filmet készíteni nem lehet. Metz-steinnek sem sikerült.
