Ha valaki számára ismerős Antal Nimród amerikai filmje, az csupán annyit jelent, hogy látott már életében horrort. Se többet, se kevesebbet. És aki ezt szemrehányóan vagy ítélkezve mondja, az abba a közkeletű esztétikai csapdába esik, hogy azt kéri számon, miért végződik szerencsésen a vígjáték. Mert Arisztotelész óta - többek között - ez különbözteti meg a komédiát a tragédiától. A kérdés tehát nem az, hogy a rémtörténet elvetendő vagy értékelendő műfaj-e, hanem az, hogy miként sáfárkodik az alkotás a hagyományokkal a megőrizve megújulás szellemében és gyakorlatában.
A Fox házaspár férfi tagja egy kellemetlen anyósi vacsora után letér a sztrádáról, hogy feleségével mielőbb hazaérjenek. De eltévednek. A hegyes-völgyes kaliforniai mellékutakon érzékeljük az Amy és David közti feszültséget; válni készülnek egy családi tragédia, fiuk halála után. Egy hirtelen fékezést követően lerobban az autó, még elkecmeregnek egy lepusztult benzinkúthoz, ahol láthatólag megállt az idő, a feliratok az olajválság előtti árakat hirdetik. A készséges kutas bütyköl valamit az autón, ám egy-két mérföld után gyalog kell visszaindulni az országúti motelbe. A kutas-szerelő viszont már elment, a házaspár kénytelen szobát kivenni éjszakára. Mivel rajtuk kívül más vendég nincs, a furcsán bizalmas portás a nászutaslakosztályt kínálja nekik kedvezményes áron. Amynek és Davidnek újra kellene kezdeni életüket, házasságukat, ám az időpont és a helyzet látszólag nem kedvez ennek. Megkezdődik ugyanis a rémségek éjszakája.
Az Elhagyott szoba felütése Hitchcockot idézi, mégpedig az életmű reprezentatív darabját, a Psychót. A tudatosan elnyújtott expozíció minden pillanata várakozással teli, s mivel tudjuk, hogy thrillert vagy horrort (ekkor még eldöntetlen) nézünk, az apró rezdüléseknek is jelentőséget tulajdonítunk. A feleség megvágja a kezét, miközben az emberiség ősbűnét okozó almát szeli, az úttesten átfut egy mosómedve, ráadásul éjszaka van, és csak idő kérdése, mikor köt ki a házaspár az elhagyott motelben. A néző persze tudja, hogy a Psychóban egy hölgy menekült önmaga és bűne elől, az Elhagyott szobában pedig egy házaspár, de a végcél ugyanaz, a megbűnhődés vagy megtisztulás elhagyott motelje.
Antal Nimród filmjének sikere azon áll vagy bukik, mit tud kezdeni a rendező a történet második felével. Amit látunk, az szakmailag korrekt munka, ám fokozatos eltávolodás Hitchcocktól, és közeledés-megfelelés ahhoz az újabb sablonhoz, mely összekeveri a tudatos feszültségteremtést a gyakran önmaga paródiájává váló rémisztgetéssel. Azt érzékeljük, hogy a forgatókönyvíró nem remekelt. Miután beterelte a házaspárt a motelbe, egyetlen ötlet jutott eszébe. A lepusztult lakosztály valójában bekamerázott kivégzőterem, ahol a szadista alkalmazottak filmre veszik a vendégek haláltusáját. Miután Amy és David érzékelik, hogy fenyegető csapdába kerültek, a sztori hátralévő részében ajtón, ablakon, föld alatti folyosón menekülnek üldözőik elől. Arra már nem felel a film, hogy miként válhat gazdasági vállalkozássá az emberkínzás mozgóképes megörökítése, ha az isten háta mögötti motelben emberemlékezet óta nem járt senki.
A frissesség, a lendület és némi sajátos íz, látásmód hiányzik a rendező Amerikában készült alkotásából. Például az a szemlélet, amely a Kontrollt berobbantotta a magyar mozis köztudatba, és aminek folyományaként Antal Hollywoodban is forgathatott. A már említett Hitchcockon kívül látunk néhány villanásnyi rájátszást Spielbergre és Kubrickra, de amikor a film elején feltűnik az országúton az autó lerobbanását okozó mosómedve, feledünk minden horrort, és Menzel-Hrabal Sörgyári capricciójának felejthetetlen Pepin bácsija jut eszünkbe: Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!
