"...mi is a baj ezzel a Csabai Attila-féle stílussal? Egyáltalán: az általa kezdeményezett merész formai újítások miért nem tették lehetővé számára, hogy valóban nagy alkotóvá legyen? Bármily banális is a válasz: mert nem volt igazi mondanivalója... A Csabai Attila által létrehozott új kifejezési módszerek mind kombinatív jellegűek: nem az új mondanivaló kényszerítette ki őket, hanem a még soha-nem-voltat kereső spekuláció." Az idézet - Kristó Nagy Istvántól származik, az Alice B. Toklas önéletrajza című Gertrude Stein-regényhez írt utószóból - majdnem pontos: csak annyi benne a változtatás, hogy ahol a fenti verzióban Csabai Attila neve szerepel, ott az eredetiben Gertrude Steiné olvasható. Az eredeti idézetet Halász Tamás kereste meg, és a KompMánia Cyber gésák című bemutatójáról írt recenziójában (SZÍNHÁZ, 2002. január) tette újólag közzé.

Remélem, nem bántódik meg a fiatal, tehetséges koreográfus a gonoszkodás miatt. A Verziókat párhuzamba állítani a Stein-regénnyel nem dehonesztáló az előbbire nézve. A Cyber gésák után nyilvánvalónak tetszik az is, hogy a steini értékrend és világszemlélet közel áll Csabaihoz. Lehetséges, hogy a Verziók metal-plexi (meta)világa éppen Steinék művészeti szalonjának ellenképe? Felfogható így is, megközelíthető máshogy is, de az összbenyomás valahogy mégis az, hogy az új Csabai-műből hiányzik az igazi mondanivaló, több benne a még soha nem voltat kereső spekuláció.

A Verziókkal a KompMánia új vizekre evezett. A mostanit megelőző két bemutatójában (Kék, vörös, Cyber gésák) Csabai az interperszonális kapcsolatok finomszerkezetét tette górcső alá, intim térben érzékeny lelki folyamatokat és adekvát emberi reakciókat vizsgált. A Verziók történései ezzel szemben kiléptek az emberi közelségből, metafizikus térben és időben játszódnak, egyedek és egyedek csoportjainak akciói zajlanak a darabban. Nem bonyolult jellemek fejlődnek tovább drámai csúcspontokra érve, hanem archetípusok járják determinált útjukat törvényszerű pályájukon - mindezt a ma legkorszerűbbnek számító színpadi látványközegben.

Nem meglepő, hogy Csabaiék is "nagyszabású" produkcióra vágytak. A kortárs táncszínházi alkotásokban mintha trenddé kezdene válni a nagyszabásúvá fejlődés (néha külső hatásra érlelődő) belső kényszere; mintha az a nagykorúsodás, a művészi beérés egyetlen vagy kihagyhatatlan kritériuma lenne. A KompMánia a Verziókkal hasonló irányba lépett, mint a Közép-Európa Táncszínház az Etnával, de Csabai Attilára - feltételezésem szerint - közvetlenebbül hatott a Compagnie Pal Frenak KáOsz - Carmen 7x című előadása. Utánzásról, ötletlopásról nincs szó, Csabai új darabjában is összetéveszthetetlenül egyéni. A hangulat, a mű világa, a látványkörítés és persze a ruha- és divatmotívumok központi szerepe hasonló a két alkotásban. De ez utóbbinak mint a külsőségesség szimbólumának ma valóban központi szerepe van. Az ezredforduló fejlett civilizációjának kultikus objektuma a kifutó. Az egyed megjelenése a kifutón jelképezi a létbe vetettséget, a követelményeknek megfelelni akarást, a szerepért és annak megtartásáért folytatott küzdelem vállalását, valamint a valóság (kényszerű vagy boldog) elfogadását. Frenák Pál és Csabai Attila (említett darabokbéli) hősei kifutóvilágban élnek, környezetük esztétikuma pláza-dizájnos, moráljuk (neo)állatias: életük zsákmányszerzésről és fajfenntartásról szól. A három darabot (ebből a szempontból ide tartozik Horváth Csaba Etnája) emellett folyamatos káoszfilozófiai utalásaik is összekötik. A káoszfilozófia mintha reneszánszát élné manapság: alkotóművészek és alkotásaik magyarázói a történelmi múlt mélységes mély kútjából rendszeresen húznak elő korszerűsített őskáoszelméleteket, a mai kor médiafilozófusai pedig gyakran állítanak fel modern újkáoszteóriákat. A táncszínháznak is kedvelt témája a káosz. 2002 őszén a Verziók mellett még két táncszínházi bemutató helyezkedett káoszfilozófiai alapokra: az ErosThanatos (DreamTeam) és az Osiris tudósítások (Artus Stúdió). (Látványmegoldásaiban, térkezelésében mindkettő megmaradt a már hagyományosnak mondható modern táncszínházi közegben; ebben különböznek az említett három műtől, egymástól meg abban, hogy az Osiris tudósítások jóval mélyértelműbb, "fajsúlyosabb", érdekesebb és jobban sikerült produkció.)

A Verziók kezdetén a világmindenség végtelen tere, csillagok miriádja fogadja a nézőt. Embermagasságtól felfelé a játéktér egészét szabálytalanul szétszórt, de mégis megkérdőjelezhetetlen örök rendet sugalló sejtelmes fények töltik be, amelyek a fényes padlózatról visszatükröződve a határtalan tér illúzióját keltik. Fémes, gépzajszerű ritmikus ütések hallatszanak, egyenletes szívritmusban. Hátul ajtó nyílik, diagonális fényfolyosó látványa épül fel, azon keresztül bevonulnak a szereplők, közben a csillagfények kihunynak, a világmindenség végtelen tere emberlakta helyiséggé változik. A változás közben megfigyelhető, hogy a csillagok felfüggesztett ruhafogasok végein ültek. Idáig minden Rendben ment. A fogasokon ruhák lógnak, a szereplők mindegyike - érzelemmentesen, előírást végrehajtva - megérkezik a választott (vagy neki rendelt) kosztümhöz. A ruhák felé vezető kacskaringós útjukon mormolva halandzsáztak, a ruhákhoz érve mozgásuk a jeruzsálemi Siratófal előtt imádkozó vallásos zsidókéra emlékeztet, a zagyva beszéd hangereje egyre fokozódik, majd az agresszív ordibálás csúcspontjára jutva hirtelen véget ér. A (hang)Káosz nem győzte le a Rendet, hiszen a szereplők változatlanul teszik a dolgukat (felöltöznek), inkább csak megjelent, megmutatkozott mint a Rendet - térben, időben - folytonosan megelőző és követő örök társ.

Az emberlakta hely rekvizitumai mai korra vallanak. A játékteret a bal oldalon, egészen középig érve, csúszdaszerű kifutó uralja, anyaga átlátszó plexiüveg. A csúszda tetején és a játéktér jobb oldalán kerek ülőkéjű magas bárszékek. A csúszdakifutó érkezési végén - a játéktér közepén - forgó pont. Ennek működése ad lehetőséget a történések filozofikus nézőpontú szemlélésére. A világmindenségben adott középpont(ok) körül keringenek a holdak, bolygók, csillagok, Csabai színpadán az egyén forog önmagában (vagy éppeni társával együtt) a középpontban, és a szubjektumot veszik körül - kozmikus rendben - a változtathatatlannak és befolyásolhatatlannak látszó objektív (emberi) világ tárgyi eszközei és (emberszerű) élőlényei. Úgy látszik, a ma embere nem követi az ókori Arkhimédész tanítását ("adjatok egy szilárd pontot, és kiemelem sarkaiból a Földet"), hanem azért keres biztos pontot, hogy elkülönüljön, önmagába forduljon, meneküljön a valóság elől. Viselkedése ebben a tekintetben hasonlít a barlanglyukba menekülő ősemberéhez. A Verziók emberi egyedeinek tudatszintje, életmódja, tevékenysége és erkölcsi normái hasonlítanak az ősemberéhez. Mintha lezárult volna az az első eszköz kézbevételétől napjainkig (?) tartó folyamat, amelyben a kíváncsi ember meg akarta ismerni az egyformán titokzatos külső és belső (szubjektív, emberi) világot. Csabai időnként középpontba álló vagy kerülő hőseinek olyan lesújtó a véleményük mindkettőről, hogy egyetlen logikus választási lehetőség számukra az izoláció. De a döntés nem csak az egyedből fakadó, a teljes rendszer így működik: a külső és a belső világ között csak olyan érdemi kapcsolat működik, amilyet az elemi ösztönök kielégítése megkövetel. Ez a világ (belül megélve) olyan, mint Madách jégvidéke, csak éhhalállal küzdő eszkimók helyett a fogyasztói társadalom csúcsproduktumait és csúcsszolgáltatásait birtokló, jól táplált és jól szituált barbárok népesítik be. Közöttük az élhető világra még emlékező, tovább élésre ítélt ember önmagában forog, mint Arkhimédész egyik találmánya, az emelőgépben forgó (archimedési végtelen) csavar.

Csabai Attila értelmesen építi fel, és érzékletesen jeleníti meg ezt a világot. Biztos kézzel, szépen rajzol bele emberi motívumokat (egymásra találásokat, a múltat szimbolizáló idős asszonyt, a lecsupaszított, kiszolgáltatott ember szenvedését), de igazán tartalmas, lényegeset vagy újszerűt közlő történésekkel (vagy folyamatokkal) nem tudja megtölteni. Azt, hogy hősei különböző dimenziókban, más-más időszegmensekben szenvednek-élnek-küzdenek-vegetálnak, illetve ennek a látszatát különböző korokra utaló jelmezek cseréivel tartja fenn folyamatosan. A koncepcióban a jelmezek főszereplőkké, Csabai elképzelése szerint egyént meghatározó jellemekké válnak, és ennek az ötletnek, ennek az alkotói fogásnak kellene az előadás rendező elveként megjelenítenie a tér-idő váltásokban ábrázolt emberiség szenvedéstörténetét, valamint az egyes embert körülvevő makro- és az emberben rejlő mikrokozmoszt (amelyet, Csabai szerint, démoni művészek és tudósok tehetnek átláthatóvá). Minderre (a Verziókban) kevés a cserélgethető, "második bőrként szereplő" ruhák működtette szimbólumrendszer. Az előadás ezért elkerülhetetlenül divertissement etűdök összefűzött láncolatává válik. A különböző tételek mindegyikére kisebb-nagyobb mértékben jellemző a mai korra utaló "kortalan" láttatás. Ennek elsődleges megnyilvánulási módja a dinamikus, agresszív modern mozgásnyelv, amely gondosan kimunkált és látványos, de jellege tételenként - a változó kor, hely és dimenzió ellenére - nem mutat lényegi eltérést. (A táncosok nem kímélik magukat, győzik a technikát, fegyelmezettek és elmélyültek, színvonalas előadóművészi teljesítményt nyújtanak.) Jellemző még - rendszeresen visszatérő motívum - a durva szexualitás (erőszak, orális szex, önkielégítés bárszékkel), a gyakori (a szituációkban érthető és indokolt) meztelenség és az egyéb (gyakran érthetetlen és indokolatlan) polgárpukkasztó provokálás. Ez utóbbira példa az a jelenet, amelyben két jól öltözött férfi - feltehetően az elfogyasztott ital és a "világcsömör" végzetes összekeveredésétől - váratlanul, az előtörő anyagot sugárívű pályára küldve, lehányja a dizájnos csúszdakifutót. Az esemény nem képes katartikus pillanatokat okozni, megdöbbenteni sem tud, mert a kitalálója túlzott szándékossággal akarja azt... De a legrosszabb még hátra van: valami történni fog a lefolyt pépes anyaggal. Ha ott marad, és miatta többé nem csúsznak le a csúszdán, az nem jó; ha ráülnek, belefekszenek, csúsznak rajta - ez lenne a következetes folytatás, de a szerző mégsem akart ezen az úton végigmenni; marad a legügyetlenebb, az egész akció értelmét megkérdőjelező megoldás: néhány szereplő egy hamar "leszerepelt", puha lepelszerű ruhadarabbal - kvázimondanivalót kölcsönözve, szükségből erényt kovácsolva - feltörli a mocskot. A kifutón utána helyre is áll a megszokott sűrűségű forgalom.

Nehéz a modernség fogalmát meghatározni, még nehezebb valóban újszerű műalkotást létrehozni. A Verziók "modernsége" ellenére Csabai Attila hasonlóan gondolkodott - ez az összehasonlítás sem lehet kortársunkra nézve dehonesztáló -, mint az 1841-ben Párizsban bemutatott Giselle című balett alkotói. (A darab szövegkönyvírója a modern francia költészet ősatyja, Théophile Gautier volt.) A Giselle első felvonásának az a funkciója, hogy az abban történtek következményeként a másodikban felépülhessen az a világ, amelybe a szerzők el akarták vinni a nézőt. A XIX. századi, európai divatőrületet okozó romantikus horrorban ez a világ egy lidérces temetőkert, amelyben túlvilági lények kísértenek, és vízbe fojtják az arra tévedő férfiakat. A második felvonásnak cselekménye alig van, a szereplők divertissement-táncok sorát adják elő a rémes környezetben, a korabeli nézők majd? egy órán át székükbe szegezve, megdöbbenve, felkavarva nézték az akkor ultramodernnek számító produkciót. Csabai is felépített egy korszerű színpadi világot, s benne szereplőivel szintén divertissement jellegű modern táncok sorát adatja elő.

Elég, ha a mai művek csak külsőségekben különböznek a százötven évvel ezelőttiektől? Ha már az összes tabu ledőlt, a korszerűség egyetlen fokmérője a provokatív látvány erőssége? Nyilván nem és nem. A válaszokat (eredeti és újszerű alkotások bemutatásával) nem egyedül Csabai Attilának kell megadnia, és nem egyedül Csabai Attila az, aki - tiszteletre méltó szándéka és elismerésre méltó próbálkozásai ellenére - nem tud meggyőző megoldásokat felmutatni.
De hát Gertrude Stein sem tudott...