Ha történetesen valami apokaliptikus szerencsétlenség következtében egyszerre vesztenéd el az összes érzékszerved, nem látnád, nem hallanád kedvesed, még csak az illatát, a csókja ízét sem érzenéd, akkor válik valóban hasznossá az olcsó, giccses slágerek tucat-üzenete: érintsd meg a szívét! Feltéve, ha a tapintásod még működik…
A tökéletes érzés
David Mackenzie skót filmes eddigi pályája során szép elismerésekkel gazdagodhatott, nyilván szerencsés csillagzat alatt született. Vagy csak a fesztiválokon valamilyen okból jobban szeretik a bizarr, furcsa, össze nem illő párok szerelmi történeteit? Mindenesetre, első igazán sikeres filmjében egy szénszállító hajón dolgozó, csavargó matróz esik szerelembe munkaadója feleségével (Young Adam), a Berlinben Arany Medvére is méltatott Hallam Foe címszereplője pedig egyenesen "kukkolgatja" szíve kiszemelt választottját, más, megszokott udvarlási ceremóniák helyett. Aztán mindig van valami setét bűnügy is a háttérben, e két filmnél például valami felderítetlen gyilkosság. A Hétköznapi pár sem teljesen hétköznapi pár, hiszen viszonylag ritkán adatik meg egy szakács életében, hogy a munkahelyének kukákkal övezett személyzeti bejárójával szemben lakó járványügyi kutatóorvossal esik szerelembe, aki nem mellesleg, szexis fiatal nő. Megint van sötét ügy a háttérben, sőt, itt már egyre inkább az előtérben, hiszen az, az egész filmen átívelő, fő dramaturgiai szervezőelemmé lép elő. Mivel a film főhőse járványügyben utazik, nem nehéz kitalálni, milyen sötét ügy kulminálódik a reményteljes hétköznapi pár feje felett. A járvány azonban apokaliptikus, az egész világon tombol. Áldozatai a kezdeti súlyos depresszióroham után egymás után vesztik el érzékeiket. Eltűnik ízlelésük, szaglásuk, hallásuk és így tovább, lassan minden. Ne reménykedjünk, hogy hőseink kimaradnak ebből. A film kérdésfelvetése ezek után kézenfekvő: mi lehet ezután? Mi történik a szerelmespárral? Milyen érzés a tökéletes érzés (ahogy a film eredeti címe szól), ha érzékszerveink azt nem érzékelik? Bizony, kényelmetlen kérdések ezek...
Nem lát, nem hall, nem érez
[img id=311298 instance=1 align=left img]Vannak olyan történetek, melyek elmesélve, bármilyen műfajú műalkotásként reprezentálva túl soknak, túl hamisnak, túl erőltetettnek tűnnek. A minap olvastam az egyik ismert hollywoodi színésznőről, hogy amikor elolvasott egy túl színpadias, túlzóan erőltetett történetet tárgyaló forgatókönyvet, majdnem pisztolyt ragadott és le akarta lőni annak elkövetőjét. Később, amikor megtudta, hogy az egész könyv a valóságban megtörtént eseményeket dolgoz fel, szinte szóról-szóra, azonnal elvállalta a szerepet. Néhány éve valamelyik bulvártévé legbulvárabb magazinjában láttam egy riportot egy szerelmespárról, akik vakon és süketnémán születtek. Értsd, soha az életben nem látták, nem hallották egymást. Mégis hosszú évek óta élnek boldog szerelemben, még egy teljesen egészséges gyermeknek is életet adtak. Úgy kommunikálnak egymással, hogy egymás tenyerébe írogatnak ujjukkal egyszerű jeleket... Ha ezt egy fikciós filmben látom, ordítva hagyok ott csapot-papot, hogy hagyjanak engem az ilyen mesékkel – a valóság azonban üt. Ugyanez a helyzet ezzel a Hétköznapi pár című filmmel is, csak éppen ez nem üt. Túl erőltetett, túl hamis az egész koncepció, arról nem is szólva, hogy a tizedik percben már tudja mindenki a végkifejletet: ha elmúlnak az érzeteink, akkor elébb-utóbb mindegyik elmúlik, és akkor tényleg csak foghatjuk egymás kezét, idők végeztéig, vakon, süketen és némán. Ez azonban csak egy film, és nem pedig a valóság, így nem is kell elfogadnom.
Végítélet
Teljesen azért nem döngölném a földbe ezt a filmet, hiszen akadnak benne pozitívumok is. Nagyon tetszettek például azok a dokumentarista, sőt, zsurnalisztikai hatásokkal operáló effektek, amellyel Mackenzie megteremtette a furcsa járvány okozta globális apokalipszist. Külön tetszett az is, ahogyan lerombolta a világot, hiszen a járvány (forgatókönyvíró a dán Kim Fuqz Aakeson) nem Emmerich-, vagy Bay-féle látványorgiával vakítja szembe a nézőt, hanem direkt az agyra hat: azok a dolgok tűnnek el, amelyek a legfontosabbak az életben, amik az élet valódi minőségét adják meg, a hangok, illatok, ízek. Színek. Ezek hiánya az igazi pusztulat, nem a CGI-show. Sajnos, aztán ez az egész hátborzongató apokalipszis, mely akár valódi, komoly ökológiai és társadalmi torzulásokra is utalhatna, belefordul valami melankolikus, elfolyó, giccses szerelmi drámába – és úgy is marad. Ewan McGregor ismét megmutatja himbilimbijét, mint a Young Adamban is, aztán én egy jó darabig még azt is néztem, vajon hová dughatta a fénykardját, de azért van annyira jó színész még mindig, hogy rajta végül nem bukik el a film. Eva Greenen se, bár azért nem lenne jó, ha beskatulyázná magát az ilyen bölcselkedő fél-scifikbe. A filmet maga a rendező, David Mackenzie buktatja meg, én legalábbis ezt az egészet nem hiszem el neki. Ha esetleg nem a szívre, hanem az agyra célzott volna...
Kinek ajánljuk?
- Aki vevő egy szentimentális disztópiára, mint fából vaskarikára.
- Aki a főszereplő pár bármely tagjának rajongója.
- Aki szerint a csúcsgasztronómia hülye sznobság.
Kinek nem?
- Aki érzékenyek a giccsre.
- Aki nem szeretné látni Kenobi mestert szexjelenetben.
- Aki szerint, ha pusztul, akkor ott nem maradjon kő kövön se.
5/10