Új Színház
Feydeau: Bolha a fülbe
Feydeau, csakúgy, mint drámaíró kortársai (többek közt Labiche, Scribe, Sardou), semmit nem bíz a véletlenre. Darabjai mind töretlenül haladnak egy végső cél, a színházba látogató néző felhőtlen szórakoztatása, megnevettetése felé; s a mély mondanivaló kifejtésének, a szereplők árnyalt jellemzésének mellőzése ténylegesen lehetővé teszik, hogy összes drámaírói talentumát a tipikus bohózati félreértés-sorozatok hibátlan, akkurátus megkomponálásába, továbbá a vígjátéki figurák - véletlenül sem jellemek - kellő fantáziával való megválasztásába fektesse. És Feydeau nem csak a színpadképet, és ezen belül a szereplők pillanatnyi helyzetét határozza meg óraműszerű pontossággal, hanem mozdulataikat, hanghordozásukat is. Darabjaiban a hangsúly tehát egyrészt az ötletességen, másrészt a mérnöki pontosságú szerkesztésen van.
Nem a Bolha a fülbe című Feydeau-darab bemutatása az első eset, hogy az Új Színház a francia bulvárszínházak korának bámulatosan termékeny szerzői tucatszám írt, precízen szerkesztett, de "súlytalan" bohózatainak egyikét tűzi műsorára. A pár évvel ezelőtti, ugyancsak az Új Színházban bemutatott, az írói instrukciókat hűen követő Labiche-előadással ellentétben azonban itt a rendező, Vidnyánszki Attila, egy ártatlannak tűnő változtatással - a hihetetlenül pontos, Feydeau által rögzített statikus színpadkép forgószínpaddal való helyettesítésével - az egész olajozottan működő szerkezetet megbolygatta. Kérdés, hogy ez a bonyolult szerkesztésű, egyre gyorsuló tempójú darab túlélheti-e ezt a változtatást, kezelhető marad-e?
Az első felvonás "Atyánk, mint jól tudod, gabonakereskedő volt" stílusú, rövid jelenetekben történő bemutatkozás-sorozatát még kellemesen tempós, finoman szerkesztett jelenetekre osztja a rendező. Megtudjuk, a félreértéseket - melyeknek létrejöttére az olyan jól ismert emberi tulajdonságok, mint a szenvedély, csapodárság féltékenység ad lehetőséget - nem más, mint egy elcserélt nadrágtartó indítja útjára; és ez később elégnek bizonyul ahhoz, hogy az összes szereplő élete, ha rövid időre is, az őrületig felbolyduljon.
Sorra jelennek meg a tipikus komédiás karakterek, a kialakuló bonyodalomban részt vevő szereplők: a ház ura, féltékeny, de szeretőre vágyó felesége, a szerető szerepére kijelölt jó barát, a vehemens spanyol baráti házaspár, a beszédhibás rokon, a háziorvos, a cselédek. Itt még a színészek alakítása is pontos, kimunkált és élvezetes; Bánsági Ildikó a spanyol Histangua feleségeként bravúrosan lavírozik az intrikus barátnő és a forróvérű feleség szerepe között, Iglódi István beszédhibás Camille Chandebise új szájpadlása birtokában egyszerre érthető és magabiztosabb szereplővé válik.
Sajnos, Gáspár Sándor kettős szerepének - ő alakítja Victor Emmanuelt, és a rá a darab szerint kísértetiesen hasonlító szállodai szolgát, Poche-t is - hihető megformálására már nem adatik ilyen lehetőség. Eleinte a második felvonás - új szín, de ugyanaz a színpadi megoldás - egyre gyorsuló jeleneteinek dinamikus szerkesztéséhez is kiválóan alkalmasnak tűnik a forgószínpados megoldás, továbbá az új szervező elemként bekerülő - egyébként rendkívüli precizitással megválasztott - zenei részletekkel való operálás. Egy ponton észrevesszük azonban, hogy a harsány zene, az összes szereplő egyidejű fel-le rohangálása az időnként mozgásba hozott színpadon egy önműködő szerkezetet hoz létre, ami felett sajnos már a rendezőnek sincs kontrollálási lehetősége. A jelenetek túlnőnek önmagukon, egymásba mosódnak, és az előző részek lendületét magukkal hordva megállíthatatlanul törnek a vad kánkánba torkolló végkifejlet felé. Mindezek egyenes következménye, hogy a színészek fizikai igénybevétele már a színészi alakítás rovására megy. Továbbá egy újabb problémával vagyunk kénytelenek szembesülni: az előadás elhúzódik, szünetre nincs idő, s koloncként nyakunkon maradt a félreértéseket tisztázni hivatott harmadik felvonás. A rendező eredeti elképzelése alapján Gáspár Sándor "kiszólásából" értesülünk arról, hogy akkor most vége a második résznek, s nyugodtan helyezzük kényelembe magunkat a - mint utólag kiderül: sokkal visszafogottabb, új ötleteket felmutatni már nem tudó - folytatáshoz. Nem véletlen, hogy ezt a megoldást az első két előadás után elvetették, s a felvonások közé mégiscsak beiktattak egy szünetet. Alkalmat adva ezzel arra, hogy ezen a ponton a színházlátogató egy élvezetes, sodró lendületű, teljes - ugyanis ki kíváncsi a néző számára az elejétől ismert félreértések hosszas és részletes tisztázására -, valóban szórakoztató előadás élményével távozzon a színházból. A lehetőséggel, megfigyelésem alapján, tényleg sokan éltek, a kevésbé értő nézők azzal a hittel, hogy valóban ez az előadás vége.
