Mit tehetünk, ha egy isten háta megetti, majomszaros, madár-csiripes dzsungelben összefutunk Lord Greystoke (aka: Tarzan) kései sorstársával? Hazavisszük, hogy modern My Fair Lady-t faragjunk belőle.
Nathan (Tim Robins), a bogaras természettudós és felesége, Lila (Patricia Arquette), aki valamely titokzatos oknál fogva heveny szőrtüsző-hiperaktivitásban szenved, felkerekednek, hogy saját természetes környezetében tanulmányozhassák az Amazonas-menti esőerdők flóráját és faunáját. Kalandosnak ígérkező vadonjárásuk során belebotlanak Puffba (Rhys Ivans), aki legendássá lett sorstársához, Tarzanhoz, a gorillák közt nevelkedett brit főrendhez hasonlóan a vad, trópusi rengetegben töltötte egész addigi életét.
Nathan és neje nem teketóriáznak soká, inkább felpakolják frissen begyűjtött csodabogarukat, és meg sem állnak vele az otthonukul választott ultraurbanizált megapoliszig. Egyetlen céljuk, hogy felmérjék, milyen hatással van a modern, nagyvárosi közeg a dzsungel jobb sorsra érdemes gyermekére. Kísérleteik sikere érdekében aztán egész sor tudományos macerának alávetik ártatlan áldozatukat, aki nem is sejti, hogy vendéglátói fent nevezett ördögi praktikáik segítségével megpróbálják ?civilizálni? őt.
Szó, ami szó, Puff ízlésének amúgy is túl bonyolult ez az egész ?társadalomnak? csúfolt rituálé-csalamádé; egész egyszerűen nem érti, hogy miért kell túldimenzionálni az olyan teljesen egyszerű tevékenységeket, mint az evés, vagy az ivás, a párosodásról nem is beszélve. Teszi tehát továbbra is azt, amit egész életében tett: az ösztöneire hallgatva éli az életet, minek következtében minden egyes nőben széles csípejű, meghágni való nőstényt lát.
Charlie Kaufman, a John Malkovich menet forgatókönyvírója remek szkriptet sikerített. Megint csak sikerült elérnie, hogy bé közönsége cirka huszonöt másodpercenként rádöbbenjen arra: a szívből jövő, rekeszizom-ropogtatóan, könnyfakasztón görcsös röhögés bizony alapvető emberi értékeink közé tartozik: üdít, frissít, fiatalít, maga az élet értelme. Kvázi.
