Az 1939-ben írt kisregényből készített mozgóképet Márai-rajongók készíthették. Meg tudom őket érteni: de sokszor képzelem el könyvvel a kezemben én is, milyen jól mutatna az éppen olvasott regény a vásznon!
Persze a sok-sok elbaltázott regényadaptációt látva mindig félek is kicsit, hogy esetleg nem azt a hangulatot, érzést fogom kapni a moziban, mint ami a könyvet bújva elragadott. Az alkotók próbálkozását éppen a tiszteletre méltó rajongás nem emeli az igazán jó filmek társaságába. Furcsamód a baj vele maga az író, Márai. Rajonganak érte, így nem elég bátrak ahhoz, hogy átírják legalább a párbeszédeket. Ráadásul A gyertyák csonkig égnek hangulatát hajszolják. Ha jóindulatú vagyok, akkor nem a Márai-kultusz kiaknázása végett, hanem mert ők maguk is hatása alá kerültek.
Az eredmény egy olyan tévéjáték, amit nézője tud ugyan valamelyest élvezni, amelynek alapproblematikájára és történetmesélésének ritmusára egy idő elteltével rá tud érezni, de csak miután a pohárköszöntők líraiságával átitatott nyelvezetet megszokja a füle. Nem lehetetlen feladat, hisz ezt a ráérzést nem kisebb színészek segítik, mint a gyönyörű Törőcsik Mari, a filmet végig magabiztosan uraló, Lajos szerepében otthonos Cserhalmi György, az imádni valóan utálatos Udvaros Dorottya, a démoni szépségű Hámori Gabriella, és nem utolsósorban a tökéletes címszereplő, Nagy-Kálózy Eszter, akire nem csak neve miatt látszik passzolni a szerep. Mi lett volna, hogy ha ezek az alakítások nem úgy születnek, hogy maga a mű dolgozik ellenük, ha a színészek legnagyobb energiái nem arra fecsérlődnek, hogy a nyomtatásban olyan zamatos Máraiszöveget élővé ügyeskedjék, ki tudja. Shakespeare-t lehet ennyire nehéz játszani, azt hiszem.
Ajánlom azoknak, akik még hallották a likőröspoharak összekoccanását névnapokkor, a parkettacsikorgást, nagy, lakkozott ajtók nyikorgását egyszerű vizitelésnél, látták a könnyű, nyári zakóban a nagybácsikájukat kedélyeskedni, és valami be nem teljesült, elmulasztott, régi, nagy szerelem fájdalma kínozza lelküket.
