Ez a Bean egy pancser. Ezt mindig tudta mindenki, de érdemes újra és újra szembesülni a ténnyel. Szerencséjére élt előbb egy Murphy, aki minden hasonló cselekedetét lekaszálta. Szerencsétlensége tehát megelőzte őt, így Beanen már csak röhögni tudunk. Mert az biztos, hogy ha 10-ből 9 egy szituban így viselkedik, akkor a tizediket Mr. Beannek hívják. Mr. Bean pedig nyaralni megy. Jaj nektek, csigazabálók! Angol a láthatáron.
Mert, ugye, milyen ember az, aki szanaszét hagyja az iratait, aki nem képes rendesen és illendően kaviározni, akinek becsípi a nyakkendőjét a szendvicsautomata, aki mindig és mindenhol útban van. Még ha nem, akkor is. Csak hogy ne sok poént lőjek le, abbahagyom. Csodálkozik még egyáltalán valaki, hogy Bean, kinek a keresztnevét se sikerült megtudnunk majd 20 év alatt, mindig bajba kerül? Szerintem senki. Már-már várjuk, mikor kezdődik a sorozatos balszerencse. Mert hogy hozzászoktunk. A filmneknél csak gondot és disszonanciát okoz bennünk a sok bonyodalom, aggódást vált ki, amit a film végére megoldás, bennünk megnyugvás követ. A jó elnyeri méltó büntetését. Mr. Bean esetében viszont valami szokatlanl perverz módon szeretnénk még, hogy a bonyodalmak egyre fokozódjanak, s ha lehet, soha ne érjenek véget. Mr. Bean ezért nem lehet örök vesztes, ezért nem tudunk sírni és aggódni, csak nevetni. Mert erre a pancserségre született.
Legújabb filmjében, a Mr. Bean nyaral című műremekben is. Már a legelején. Ígérem, ez lesz az utolsó lelőtt poén, de hogy érzékeltessem, a film milyen jól indul, muszáj. Bean szakadó esőben berobog Minijével a bomladozó tetejű, felújításra váró templom javára rendezett tombolahúzásra. A fődíj pedig nem más, mint egy nyaralás a plázson. A nyertes szám a 919. Mivel Bean barátunké a 616, így csalódottan elhajítja kártyáját a terepasztal arra robogó vasútjába. A következő körben rá is bukkan az elejtett cetlire - fejjel lefelé: 919!!! Annak idején Darth Wederre nem zoomolt a kamera ennyire méltóságteljesen és győzedelmesen.
A történet további része (is) kifejezetten beanes. Vonatútja ziki-zakatol a tézsévén, alkalmi utastársai pedig ismét faarccal kell, hogy végigüljék azt, amit mi dobhártyaszaggató kacajjal tehetünk. Bean ugyan a plázsra igyekszik, utasai, a cannes-i zsűritag elveszett kisfia és a fiatal és csinos Sabine, aki a várva várt cannes-i fesztiválfilmben szerepel, igaz, nem sokat - de már nagyyon várja.
S ezzel el is érkezünk a film legjobb részeihez. Mert amíg az első Bean-film, az Igazi katasztrófafilm nevezetű egy kis lightos amerikai családi vígjáték, addig a magát joghurt-reklámfilmrendezőből cannes-i sztárrá kinövő Carson Clay (Willem Defoe) alakja kifejezetten jól sikerültté teszi a filmet. Az öntelt és pökhendi Clay itt-ott megjelenik menet közben, Cannes-ban viszont egyenesen beteríti a képernyőt. Ezúttal a filmkészítők magukat is nevetségessé tudták tenni. Ha valami, akkor ez slusszpoént ad a filmnek. Ami Rowan Atkinson gumiarca után nem könnyű.
