J. R. R. Talkien trilógiája, A Gyűrűk ura oly régóta szedi világszerte áldozatait, azaz ejti rabul az olvasókat (nálunk Göncz Árpád fordításában), hogy kész csodának hihetnénk, rajongóinak milyen hosszú ideig kellett várniuk a filmváltozatra. (Az első kötet, A Gyűrű szövetsége 1954-ben jelent meg.) Persze tudjuk, mégsem csoda, mert nagyon is reális okai voltak a késedelemnek. Nevezetesen az az ősi kelta mondákban gyökerező mesevilág, amelyet a szerzői fantázia megteremtett s különböző lények káprázatos tenyészetével és kultúrájával népesített be, a filmtől a látványbeli illúziókeltés fejlett technikai képességét igényelte. Aztán belépett a film életébe a digitális technika, és most belépett az életünkbe A Gyűrűk ura - már a moziban is.
Más kérdés, hogy megfelel-e a várakozásoknak vagy csalódást kelt. Férfiasan bevallom, engem határozottan untatott. Ez az a megfilmesítési mód, amely minden apróságban hűen követi az irodalmi alapot, energiát és lelkesedést nem kímélő hősies erőfeszítéssel kopírozza le mindazt, ami lekopírozható. Elhűlve olvashatjuk a forgatási jegyzetekből, hogy húszezer egyedi háztartási és mindennapi használati eszközt, ezerhatszáz pár egyedi méretű és formájú műanyag fület készítettek a kellékesek, hogy Talkien sosem létezett világát - nevezetesen Középfölde lakóinak hétezer évvel ezelőtti életét - a regény leírása szerint láthatóvá tegyék. És ez csak egy elenyésző és szinte mellékes része a "kopírozásnak", hisz a hobbitok, tündék, törpök, varázslók, entek, orkok és gyűrűlidércek megjelenése még ezernyi más részletből áll elő. A mesebeli lények mesebeli külsőségei az első pillanatban még érdekesek is lehetnek (bár hol van az ezerhatszáz pár egyedi műanyag fül attól a végtelen mennyiségű pár egyedi fültől, amit az ember képzelete olvasás közben teremt), de ennél azért több kell, hogy ébren tartsa az érdeklődést két és fél órán át. Ahhoz az is kell, amit nem lehet lekopírozni a regényből, mert az a lelke, a költőisége, a képzelet szabadsága. Az ezzel az élménnyel egyenértékű életet vagy sikerül belelehelnie az alkotóknak a filmbe vagy nem.
Az új-zélandi születésű Peter Jackson rendezőnek nem sikerült: az egyszerre leforgatott, tehát már kész trilógia most látható első része, A Gyűrű szövetsége lassan bontakozó, hosszúra nyúló látványosság varázslat nélkül. Ráadásul aki az utóbbi évek hollywoodi nagyszabásúiból látott egypárat, annak a digitálisan előállított trükkök jó része ismerősnek hat, mintha a legsikerültebb hatásokból antológiát látna, csak nem akciófilmbe, hanem mesébe ágyazva. Valójában mesefilm pereg leegyszerűsített karakterekkel, ijesztő szörnyekkel, középkorira vett környezetben. Akkor telik meg élettel egy-egy jelenet, amikor valami emberi motívum - barátság, humor, félelem, segítőkészség - sejlik át a fantasyhősök tettein, s nem a kellékek, jelmezek, maszkok, speciális effektek (digitálisan előállított hatáselemek, trükkök) játsszák a főszerepet. A Harry Potter filmváltozatával ellentétben itt a technikai trükközés minduntalan az előtérbe tolakszik, átveszi a főszerepet.
A Gyűrű szövetsége úgy jön létre, hogy a hatalmat megtestesítő gyűrűt a kis hobbit, Frodó hivatott megsemmisíteni, hogy ezzel elejét vegye a gonosz vonzásnak s a gonosz hatalmának. Egy kis csapat jó szándékú társaság kíséri veszélyekkel teli útján, kalandok és szörnyek között. Egy hír szerint egy dél-afrikai ékszercég kizárólagos jogot szerzett arra, hogy a gonosz erőt magába sűrítő Egy Gyűrű másolatát árulhassa, a tündék rúnáival bevésett varázsigével természetesen. Állítólag 500 dollárba kerül.
