A magyar filmtörténetet nem a műfaji alkotások tették híressé. Akad néhány thriller és krimi, elvétve egy-egy sci-fi, sőt a westernt ugródeszkának használva belekóstoltunk az „eastern” műfajába is, de ezek a próbálkozások általában mérsékelt sikert arattak. Mégis, a tömegfilm két fajtájához mintha lenne affinitásunk. Ebből az egyik, a melodráma fölött a 21. századra talán eljárt az idő, de megmaradt nekünk a másik sláger: a vígjáték. A nevettetés már a klasszikus korszakban is jól ment, elég a Meseautóra, a Tizedes meg a többiekre, vagy az Egy bolond százat csinál-ra és feldolgozásaikra pillantani, hogy lássuk, ebben a műfajban akad keresnivalónk. Persze itt is találunk félrenyúlásokat, főleg az elmúlt egy-két évtized termésében, de a lelkesedés lankadatlan. Ebben a törekvésben látott napvilágot a Megdönteni Hajnal Tímeát című film is, ami figyelemre méltó címválasztásán túl kellemes humorral és ügyes megvalósulással igyekszik meghódítani a közönséget – bár néhány kisebb (és egy nagyobb) felhő azért beúszik a szórakozás kéklő egére.
A történetet egy érettségi találkozó lendíti mozgásba, ami egyféle bizarr sztereotípia-bál formáját ölti: megjelenik az esetlen Jófiú (Dani), a pajkos tekintetű Nőcsábász (Gábor), a pápaszemes Szürke Lány (Virág), az osztály Bunkója (Bödöcs) és természetesen maga a Jó csaj (Hajnal Tímea). Hogy, hogy nem, Jófiú és Jó csaj hamar egymásra találnak, majd néhány pohárka bátorsággal felvértezve egymásnak is esnek egy ruhatár nagykabátjai között. Pechükre a magyar filmtörténet egyik Legnagyobb Tahója, (Bödöcs) megörökíti a malacsportot – ami nem is lenne akkora baj, ha Jófiú nem készülődne éppen feleségül venni (az esküvőre lázasan készülődő) párját. Bödöcs felajánlja, hogy a videó sosem kerül „illetéktelen” kezekbe, ha Dani cserébe elintézi, hogy „megdönthesse” Hajnal Tímeát. A díszlet áll, a karakterek a helyükön, kezdődhet az előadás.
Kezdjük a film erényeivel, hiszen jócskán vannak. Először is: az alapötlet egyáltalán nem nevezhető sablonosnak, ráadásul rengeteg lehetőséget rejt magában, melyekből a film sokat ki is használ. Kellemesen ingázunk a jelen és a nosztalgikus múlt között, az arra szánt karakterek egyfolytában súrlódnak egymással, gyakran mi érezzük magunkat (röhögés közben) kellemetlenül a rengeteg szerencsétlenkedés láttán, ráadásul időnként rá-rábukkanhatunk néhány igazán jól sikerült párbeszédre vagy alakításra is. A legemlékezetesebb figura minden bizonnyal a Szabó Simon által alakított Bödöcs, akinek ütős szövegei és sajátos megjelenése miatt még azt is megbocsájthatjuk, hogy ugyanazon az egy darab hangszínen ejt ki minden egyes szót és mondatot – csakúgy, mint a Moszkva Tér című klasszikusban, ahol gyakorlatilag ugyanezt a karaktert hozta, 13 évvel fiatalabb kiadásban. (Győztes csapaton ne változtass!)
Akadnak azonban problémák. Sajnos Bödöcs az egyetlen említésre méltó karakter, a többiek megformálását mintha ellustálkodták volna az alkotók. Egy dimenzióban leírható figurák, akik közül néhányan ráadásul felesleges mellékszálakba is bonyolódnak. A filmben feltűnik Jófiú csajozós szárnysegédje, valamint egy csupán szemüvegétől intellektuális pszichológusnő, akik szépen egymásba is habarodnak. Kedves sztori, nincs is ügyetlenül megszerkesztve, de olyan kevés szállal kapcsolódik a történet főáramához, hogy nem tűnt volna fel, ha kimarad a filmből. A laza szerkezet amúgy sem idegen a Hajnal Tímeától, egyes jeleneteket nem készítettek elő, bizonyos karakterek a semmiből jelennek meg, az események pedig nem mindig következnek egymásból.
Ezek a gyengeségek azonban apróságnak tekinthetőek, főleg a vígjáték műfajában, ahol a jó poénokból származó szórakozás egy pillanat alatt feledtetni tudja az efféle „szakmai” bakikat. Akad azonban egy súlyosabb probléma – nehéz ugyanis kacarászni, miközben az emberben üvölt az erkölcsi sziréna. A film sajnos nem nyúl kellő érzékenységgel ahhoz az etikai helyzethez, ami köré a történetét építette. A főszereplőnek egyetlen pozitív jellemvonása sincsen, hűtlen, önző, hazug, igazságtalan és hatásvadász. Ez a katasztrófaegyüttes a film dramaturgiai csúcspontján tetőzik, ahol a néző valamiféle katarzis helyett nem kap mást, csak egy kifejezetten ellenszenves monológot: Jófiú (?) szándékosan megaláz olyan embereket, akik ezt semmivel sem érdemelték ki. A legrosszabb az egészben, hogy mindezt a film nem humorforrásként kezeli, hanem azonosulási pontként ajánlja fel számunkra.
E baklövés miatt nehéz a Hajnal Tímeát jó vígjátéknak nevezni – felhős a jókedv. Ettől függetlenül azonban a film kimagaslik a hazai kortárs zsánerfilmek között, így megtekintésre érdemes – így vagy úgy, de éljen a magyar műfaji film!
