Ma, amikor sorra zárják be a mozikat, amikor még atombiztos hollywoodi szuperprodukciók is simán megbuknak a közönség érdektelenségén, igen bátor vállalkozás egy hagyományos filmhez csak nyomokban, felületes érzetekben hasonlító kísérlettel a nézők elé állni. Vancsó Zoltán fotófilmje ilyen esemény.
A film nyelve
Filmen általában azt a mozgóképfolyamot értjük, amely mára már teljesen körbefonta mindennapjainkat. Szűkebb értelemben persze a film az, ami a mozikban megy. (Jó esetben) van sztorija, vannak szereplői, van eleje, közepe s vége. Jegyet veszünk rá, sötétben nézzük, közben pukikukit majszolunk, kólázunk, majd ha vége, sietünk kifele. Film persze az is, amit megveszünk DVD, vagy ma már BR-lemezen, amit a tévében nézünk, amire a youtube-on kattintunk, amit okosmobilunkon rögzítünk, hogy a baba feláll, hogy ott vagyunk a piramisoknál, hogy lediplomáztunk, hogy részegek vagyunk és hülyéskedünk, vagy éppen csak úgy... Akár egész életünket végignézhetjük filmként is, aztán vagy halálra unjuk magunkat rajta, vagy jól szórakozunk, ki-ki ahogyan. Legtöbben bele sem gondolunk, hogy ez a film maga is egy nyelv, egy képekből összeálló, bonyolult nyelvrendszer. Épp olyan nyelv, mint amit a szájunkkal beszélünk, amelyen olvasunk és írunk, csak nem hangokból, szavakból, esetleg jelekből és mozdulatokból, hanem képekből áll. Ma már persze szétbeszélünk minden filmet, mert úgy egyszerűbb, direktebb és közérthetőbb, de a film, alapvetően mégis képek, méghozzá mozdulatlan állóképek sorozata, s mint ilyen, a legtöbb információt hordozni és átadni képes kommunikációs forma, amit ember eddig valaha feltalált. Hagyományosan a film egyetlen másodperce minimum 25 darab állóképet tartalmaz, melyek ilyen sebességgel, vagy ennél gyorsabban levetítve folyamatos, élő mozgásnak fognak hatni. Nem más ez, mint az emberi szem rugalmatlanságán alapuló átverés, mágia, nevezzük, ahogy akarjuk. Tulajdonképpen tökéletes eszköz a valóság illúziójának megragadására. Ha azonban másodpercenkénti 25 kockánál kevesebbet, extrém esetben sokkal kevesebbet, akár percenként csak néhány képet vetítünk, már alaposan elvonatkoztattunk a film által nyújtott, valóságot mintázó téridő-egységtől, és valami más, fizikailag nehezen meghatározható dimenzióba kerül(het)ünk. A mindennapi élet zaklatott ritmusának hőfokán pörgő agyunk először kétségbeesve kapcsol ide-oda, hátha talál valami kapaszkodót, biztos, ismert pontot, azonban ha minden körülmény optimális, akkor elébb-utóbb megnyugszik. Szinte kisimul és olyan területei kezdenek lágy hullámzásba, melyek életünk túlnyomó részében valahol mélyen, elrejtve, elfeledve várják, hogy szükség legyen rájuk.
[img id=420089 instance=1 align=left img]Fotófilm
Vancsó Zoltán, az ismert magyar fotográfus több tucat önálló kiállítással, fotós díjjal, elismeréssel és néhány érdekes kísérlettel a háta mögött a filmkészítés őseredeti, mechanikus állapotába tér vissza azzal, ahogyan elkészítette Álomvölgy – Az üresség felfedezése című fotófilmjét. Persze, az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy az Álomvölgy… nem film. Nincs sztorija, nincsenek szereplői, sőt, mi több, még csak nem is mozog. Semmi olyat nem csinál, amitől egy valamirevaló film az, ami. Legfeljebb annyiban hasonlít hozzá, hogy moziban vetítik. Olyan sincs, hogy fotófilm, illetve ez az első. Inkább egy filmszalagra (pontosabban digitális nyersanyagra) rögzített fényképsorozat, tíz gondolat, vagy inkább csak érzület köré felfűzve, valami időtlen, dallamtalan és ritmusok nélküli meditatív hangfolyammal egybemosva. Vancsó honlapján maga is inkább slideshow-nak nevezi az ilyen jellegű kísérleteit, de ha már moziba is bekerült, akkor nyilván kellett valami filmes műfaji elnevezést keríteni hozzá. A kísérleti filmben persze, már régóta ismerjük ezt a formát. Léteznek fényképekből, festményekből, sőt, szobrok fotóiból álló filmek, melyek szintén figyelmen hagyják a filmet, mint nyelvet - ezek azonban inkább a képzőművészethez kötődő periférikus próbálkozások. Annak idején, míg voltak művelődési házak és voltak fotószakkörök, voltak diaporáma-vetítések is, melyek a fényképek bemutatásának zenével körített performanszai voltak (jó esetben). Mára ezek is eltűntek (vagy átalakultak például az elektronikus zenei színtér VJ-vetítéseivé, vagy pszichedelikus fénydekorációkká). Váncsa kísérlete valahol e kettő ötvözete, mely részben a "vissza a természetbe" rousseau-i elvének látványos-érzéki manifesztációja, részben pedig meditáció képben és hangban. Részben pedig digitális nyersanyagra rögzített fotókiállítás. Sajátos, bemozdításos, utólagos manipulációktól mentes fotózási technikája megkapóan impresszionista képi hatásokat kelt, a képeken csak sejteni lehet, konkrétan mit ábrázolnak, viszont érzékletesen sugallnak hangulatokat, érzelmeket. Viszont nem terelik a nézőt semerre, pusztán csak terepet, alkalmat és időt engednek arra, hogy járatlan utakra tévedjen. Vagy arra, merre a film alkotója tévedt, vagy másfelé. Az Álomvölgy… a totális szabadság érzésének instant, 66 perces tripje, mindenféle káros mellékhatások nélkül. A semmi, az üresség a legszebb és legteljesebb érzés, mit ember érezhet – e "film" alapján legalábbis biztosan így van. (Mint normális, hagyományos filmet viszont nem tudom értékelni.)
Kinek ajánljuk?
- Zűrös nap után, előtt, vagy akár ebédszünetben lévőknek, ha máshogy nem megy, részletében is.
- Esős, ronda hétvégéken, kirándulás helyett.
- Annak, akinek elege van mindenből, az iskolából, a családból, a munkából és a politikából és kicsit ki akar szállni.
Kinek nem?
- Annak, aki hajlamos dührohamot kapni attól, ha bő egy órán át elmosódott barna-kék-szürke foltokat kell néznie a filmvásznon.
- Agorafóbiásoknak.
- Akik éppen bekapcsolni szeretnénk, mert túl sokáig voltak "kint".
-/-
