Az angol nem alaptalanul büszke nemzet, a szigetország lakói rengeteg mindenben élen járnak a világban. Példának okáért ilyen jellegzetesen angol sikerágazat a popzene, a fish'n'chips, a kibírhatatlan időjárás és a futball-huliganizmus. Ez utóbbiról szól Nick Love második játékfilmje, mely John King The Football Factory című, Angliában igen népszerű könyve alapján igyekszik beavatni az úgynevezett "cégekbe tömörült futball-fanatikusok" mindennapos aberrációiba.
A harminchoz közeledő Tommy Johnson is az egyik ilyen cég tagja, savanyúképű virágbolti alkalmazott és lelkes tömegverekedő, aki a hétköznapok unalmát a Chelsea iránti rajongásban és az ellendrukkerek véresre verésében vezeti le.
Love érezhetően hiteles anyagból dolgozik, az akciókra való felkészülést, a cégen belüli pozícióharcokat, a más-más csapathoz tartozó pub-ok törzsgárdái között zajló összecsapások részleteit egy szemtanú hitelességével képes ábrázolni. Hiába azonban a bennfentesség érzete, Love nem tudja a rendelkezésére álló információtömeget teljesen játékfilmes értékekre váltani. Filmje meghökkent, de a tégladobálások és ökölharcok szüneteiben sokszor kapcsolunk üresjáratba, s ahelyett, hogy valamiféle elfogadható választ adna Johnny és társai közveszélyes viselkedésére, Love inkább arra játszik, hogy trendi gonoszokat faragjon hobbi-bűnözőiből.
De ha már így tesz, igyekszik ennek az elképzelésnek megfelelően érdekes, kulisszák mögötti részleteket belevinni. A közkatonák és a hadvezérek soraiban megismert típusok a bűnözésre hajlamos fiatalkorúaktól a jómódú középkorúakig mind életszerűnek tűnnek, vélhetően sok hozzájuk hasonló arc köszönne vissza a valós rendőrségi nyilvántartásokból.
