Egy háromtagú szürkebálna-csapatot a korán jött tél jégtorlasszal zár el a biztonságos vizektől, levegőt is csupán egy kis léken át tudnak venni. Az alaszkai kisváros tévériportere és környezetvédelmi aktivista ex-nője minden – fagyos – követ megmozgat kiszabadításuk érdekében. Akarásuk sikerre vezet, még az amerikai és a szovjet hadsereg is közreműködik az életmentő-akcióban. (Valós történések nyomán.)
Bálnák, ki a partra
A világbéke-kívánalom nem csak a szépségkirálynő-választások sablonkelléke (amit olyan frappánsan karikírozott a Beépített szépség című vígjáték), hanem a szív valós igénye. Pláne, hogy a fegyvernyugvás ritka kincs. Jó helyen kapirgált a Universal stúdió, amikor a megtörtént eseményeket dokumentáló Tom Rose-könyvet, a Freeing the Whales-t ("a bálnák kiszabadítása") Big Miracle ("nagy csoda") címmel gondolta megfilmesíteni: kósza bálnák békítenek benne össze szemben álló feleket; őslakos eszkimókat a betelepültekkel, olajcéget a környezetvédő-mozgalommal, amerikai hadsereget a szovjettel. Merthogy 1988-ban három szürkebálna egy alaszkai kisváros közelében a jég fogságába esik, és életben maradásuk záloga, hogy az egyébként marakodó-hadakozó emberek képesek-e összefogni az érdekükben.
Persze, képesek. A bálnákat valóban mindenki szereti, és olykor – némi szentimentális felhangtól kísérve – az emberek képesek arra, hogy homo sapiensi kifejlődési őskoruk óta a génjeikben kódolt gyűlölködést félretegyék (ennek valószínűleg fajfenntartási ösztöngyökerük is van, diadalmaskodjon az erősebb csoport, hulljon a vesztese – de ebbe ne menjünk most bele). A szívben dúló indulatokon ezúttal az ott hullámzó szeretet győzedelmeskedett.
Mindent a jó ügy érdekében
[img id=353800 instance=1 align=left img]A hirtelen beköszöntő északi télben egy háromtagú cetcsalád nem úszott el időben délnek, gyorsan jött lehűlés ötmérföldnyi tömör jéggel torlaszolta el az útjukat, csupán egy kis léken keresztül tudnak lélegezni. Ha a lyuk befagy, végük. A közeli alaszkai városka televíziósa, Adam Carlson (John Krasinski) kamerája megörökíti a bajba jutott bálnákat – tudósítása bejárja Amerikát és a fél világot. A települést ellepi – az őslakosokat bosszantó – szenzációt szimatoló riporterek sáskahada, és természetszerűleg érkeznek az állatóvó és környezetvédő aktivisták is. A szívszorító képek hatása alól meglepő módon bálnavadász-brigádok, a kérges szívű olajmágnások, politikusok, bürokraták, de még a katonák sem tudják kivonni magukat, sőt utóbb maga az elnök is telefonál. Így a kezdetben csupán a nagy sztoriról álmodó firkászok, a reklámlehetőséget látó üzletemberek és politikusok egyesítik erőiket a helyiekkel, a környezetvédőkkel és a katonákkal, hogy együttes mentőakciójuk során gondoskodjanak a nagyuszonyosok, Fred, Vilma és Bam-bam életéről.
A prímet Adam és a Greenpeace-es Rachel Kramer (Drew Barrymore) viszi, aki történetesen a férfi volt barátnője. A lány még a dermesztő vízbe is bemerészkedik, hogy szemügyre vegye a pórul járt nagyemlősök állapotát. A korábbi párosnak újra egységet kell alkotnia, hogy lebírjon minden akadékoskodó ellenállást, helyi, országos és nemzetközi szinten, és együttműködést teremtsen, még a hidegháborúsan fenekedő szovjet és amerikai hadsereg között is.
Nem lehet nem szeretni
Ken Kwapis rendezőnek (Érzékiség, Négyen egy gatyában, Nászfrász, Nem kellesz eléggé című filmek és a Már megint Malcolm és az Office című tévésorozatok) elsőre nézve könnyű dolga volt, hiszen a (világ-) békét mindenki akarja, a bálnákat pedig mindenki szereti. A legutóbbi – és természetszerűleg kedvelt – "cet-mozihoz", a Delfines kalandhoz képest nála azonban jóval nyomatékosabb a történet emberi vonulata, a halálos csapdába esett bálnák arra szolgáltatnak apropót, hogy valamit az emberről el lehessen mondani. Ehhez mérten visszafogott mennyiségben láthatjuk az úszkáló óriásokat (ami onnan nézve nem is baj, hogy kissé suták a nagyméretű állat-makettek), a kialakult vészhelyzetben megnyilvánuló viselkedéseket – meghatóakat és vicceseket, korlátoltakat és áldozatkészeket stb. – követhetjük nyomon. A szerethető (és plüssfiguraként otthon simogatható) állatokat kedvelő kisgyerekeknek nem ez a film való (inkább a Delfines kaland), nem tudnak mit kezdeni a tablószerűen felbukkanó figuratípusokkal. A film inkább a nagyobbakat célozza, akik vevők a humorral oldott megható, felemelő történetekre.
Kwapis rutinosan úgy építi fel a Mindenki szereti a bálnákat moziját, hogy annak menetébe a megfelelő ponton csatlakozzanak az adott figurák, jellemük, karakterük függvényében. A film elején nyilvánvalóan tudott végkimenetelű történet hasonlatos egy olyan épülethez, amelybe a szükséges építőkövek szabályos rendben kerülnek a helyükre, a Greenpeace-es aktivista alapjától a meglágyuló pénzemberen át a cinizmusából megtért újságíróig (aki mikrofon helyett a kellő időben csákányt kap a kezébe), egyre többen és egyre vehemensebben (a nézői szívet serkentően), hogy a végére összeállhasson a ház.
Az egykori felvételekkel dúsított Mindenki szereti a bálnákat ízlésesen adagolja az érzelmeket, ügyesen elkerüli az olcsó szentimentalizmust, izgalmas és tényleg megindító. A jól megrajzolt karakterek, különösen Barrymore típusszövegekkel érvelő, de mégiscsak a helyzet magaslatán álló környezetvédője, a média működési mechanizmusának iróniában gazdag ábrázolása, az eltalált színészválasztás hozzásegíti a filmet az előnyös összhatáshoz. A már említett színésznő mellett a főhős-páros másik felét megformáló Krasinski, a riporternőt játszó Kristen Bell, az olajmágnást alakító Ted Danson, a kormányzót megszemélyesítő Stephen Root és az ezredesi mundérba bújt Dermot Mulroney emelkedik ki a hömpölygő segítők tömegéből. Igaz, tulajdonképpen ez a "hömpölygés" a lényeg, a sokszínű és sokérdekű emberek közt az összefogás megteremtése.
Kinek ajánljuk?
- Állatbarátoknak, környezetvédőknek (továbbá japán és norvég bálnavadászoknak).
- Az igaz és felemelő történetek kedvelőinek.
- A médiába készülőknek.
Kinek nem?
- Hat év alattiaknak (nekik az állatok az érdekesek, nem az emberek).
- Aki utál nyilvános helyen ellágyulni.
- Akit idegesít Drew Barrymore.
6/10
