Néhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna, hogy dokumentumfilmekre tóduljanak a mozinézők. Az utóbbi időkben azonban - elsősorban Michael Moore összeesküvés-elméletekkel kacérkodó politikai kirohanásainak (lásd Fahrenheit 9/11, Kóla, puska sültkrumpli) köszönhetően - a moziforgalmazásra szánt dokumentumfilmek is reneszánszukat élik. Igazán örömteli trendről van szó, már csak azért is, mert hatására a hazai forgalmazók is felfigyeltek a dicsőség mellett haszonnal is kecsegtető doku-drámákra. Nem véletlen az elnevezés, a Moore-féle iskola követői ugyanis nagyon értenek a drámai hatáskeltéshez, legyen szó rockzenészek rivalizálásról (lásd DIG - Ezt kapd ki!), vagy, mint a Gyilkos labda esetében, sportolók versengéséről.
A Gyilkos labda készítői szerencsére ellenállnak az olcsó hatáskeltés kényszerének, pedig filmjük témája, azaz a mozgássérült sportolók mindennapos megpróbáltatásai tálcán kínálják az ilyen irányú lehetőségeket. Mindez persze nem jelenti azt, hogy Henry Alex Rubin és Dana Adam Shapiro rendezők távolságtartó, száraz munkával álltak volna elő. Éppen ellenkezőleg: a Gyilkos labda nagyon is közel visz a főszereplőkhöz, az amerikai és a kanadai válogatott két vezéregyéniségéhez.
A címben foglaltak szerint a kerekesszék harcosairól fog szólni a történet: Mark Zupan és Joe Soares óriási akaraterővel és elszántsággal, s nem kevés kétellyel megáldott-megvert sportemberek, akikre valóban illik a harcosokat illető megkülönböztetés. A félreértések elkerülés végett gyorsan tegyük hozzá: a Gyilkos labda nem a fizikai korlátaikon felülemelkedő makulátlan hősök könnyes-szipogós himnusza. A Gyilkos labda szereplői között nincsenek szuperhősök, annál több viszont a hús-vér lény, s a film nagy erénye, hogy szereplőit elsősorban emberekként, s csak másodsorban kerekesszékbe kényszerült, eredményes sportolóként kezeli.
Henry Alex Rubin és Dana Adam Shapiro filmje egyszerre szórakoztat és elgondolkodtat, de tiszteli annyira szereplőit, hogy távol tartja magát a szentimentalizmus kábítószerétől.
