A galaxis őrzőihez hasonló sci-finek mindig is az lesz a tétje, hogy mennyire képes előcsalogatni nézőiből a gyermeket. Azt, aki elhiszi az alternatív világokat, sosem létezett lényeket, űrhajók cikázását, és aki mindezek között csalhatatlanul ráismer a Jóra és Rosszra, és bármikor megmentené a galaxist. Ez volt a titka a Csillagok háborújának is, amely filmként nem volt kiugró, mégis nemzedékek számára ez lett az igazi science-fiction, melynek kapcsán órákig lehetett vitatkozni, hogy milyen lehetne a női Csubakka.
James Gunn rendező filmje tényleg az lett, aminek szánták: az új generáció Csillagok háborúja. Ugyanis megvan benne az a frissesség és pimaszság, ami George Lucas második trilógiájában már nem volt meg. Az erő akkor elhagyta a galaxist, most pedig visszatért egy maroknyi lúzer képében. Ráadásul a falény, az egymondatos szókinccsel rendelkező Groot van olyan jó, mint a szőrös vuki volt egykoron, és Peter Quill, alias Űrlord is van annyira zakkant, hogy megközelítse a StarWars nagyágyúját, Han Solót. Felülmúlni persze nem tudja, de ez egyáltalán nem fájó pont, hiszen a walkmanjéhez és a hetvenes-nyolcvanas évek zenéjéhez ragaszkodó űrcsavargó figurája pont annyira helyén van itt, mint Solo volt amott.
Sok mindent dicsérhetünk A galaxis őrzőiben: a látványvilágot, amelyet nem erőltetnek agyon, nem pörgetnek túl, így minden kocka hihető és káprázatos marad, főként az űrcsaták jelenetei, miközben megőrzi a varázslat lényegét. Azt, hogy könnyű kézzel zongoráznak végig az alapérzéseken, a meghatódottságtól a szerelmi szálig, a bajtársiasságtól a hősiességig, és ez akkor is rendben van, ha néhány fordulat jó előre kiszagolható. Ráadásul giccs is épp ott van, ahol lennie kell, és épp annyi van belőle, hogy ne váljon bosszantóvá. S közben nem feledkeznek meg arról, amit a mostani blockbusterek nagyon elfelejtettek az izzadt erőlködés közben: a humorról.
A galaxis őrzőinek helyenként harsány és igen jó poénjai vannak, lefegyverző öniróniája és vicces beszólásai. Lajka kutya felbukkanását a galaxis legnagyobb gyűjteményében sokáig fogják még emlegetni a rajongók.
És mindehhez társul valami okos könnyedség. Hogy nem szabad sem a karaktereket túlerőltetni, sem a helyzeteket (a Zöld Lámpás emiatt lett saját maga karikatúrája), és a háttérmítosz se legyen fárasztó, s maradjon épp elég kérdés a folytatásra is. Hiszen, ha nem írták volna ki a végén, akkor is éreznénk, hogy ez nem egyetlen mozi, hanem minimum trilógia, de lehet, hogy még annál is több.
Egy újabb űrsaga kezdődött hát el, és tanulhatjuk az újabb hősök neveit: Gamora, a mosómedve (Rocket Racoon) vagy épp Drax, a Pusztító nevét. Jó csapat, hiszen van benne fa és állat, jó nő és csavargó, meg egy érző szívű izomagy is. Ők az őrzők, a muszáj herkulesek, akiknek épp gyarlóságuk miatt lehet drukkolni.
Talán a gonosz Ronan lehetett volna kicsivel összetettebb (bár kinézetre határozottan ijesztő), mert e tekintetben Darth Vader utcahosszal vezet, de talán a későbbi gonoszok majd betöltik az űrt. A kilónyi smink némiképp a színészi munkát is elrejti, az egyébként remek Michael Rookert elfedi a kék, Zoe Saldanát meg a zöld, és csak találgatni tudjuk, hogy Benicio del Toro mennyiért vállalta el a Gyűjtő némiképp súlytalan, ám annál cikibb karakterét (és sminkjét).
Mindezek ellenére végre egy olyan kasszasikert üdvözölhetünk, amelyre tényleg nem érdemes sajnálni a pénzt, mert nem úgy jön ki a nézője, hogy megint átdobták a digitális palánkon.
Ez a film igazi szórakozást jelent tizenkettőtől kilencvenkilenc éves korig, mert pont azokra a pontokra tapint rá bennünk, amelyek kortalanok maradnak: szeretjük jó kezekben látni azt a sötét és végtelen univerzumot, amiről alig tudunk valamit.
