1973-ban, amikor a debreceni Csokonai Színházban először láttam Szabó Magda Kiálts, város! című színművét, kritikai elismeréssel illettem a szerzőt, amiért elég merész volt ahhoz - magamat idézem szerénytelenül -, "hogy rafinált dramaturgiai divatok idején hagyományos drámát írjon". A rafinált dramaturgiai divatok azóta normává váltak, a hagyományos dráma jelenleg kifejezetten avantgárdnak számít. A mai társadalmi és stíluskakofóniában a Kiálts, város! kevéssé meglepő módon ugyanúgy színházi fogyasztásra alkalmasnak bizonyul, mint harminc évvel ezelőtt. Sőt, új gondolati dimenziót is kínál. Vegyük mindjárt azt az egyszerű tényt, hogy a dráma központi alakja, akiről mindvégig "szó van", nincs rajta a szereplőlistán - nem jelenik meg a darabban. Ennek a dramaturgiai trouvaille-nak annak idején nem szenteltem kellő figyelmet. Borzán Gáspár, a debreceni nagytanács újonnan megválasztott szenátora, házasulandó fiatalember a hiányával van jelen a darabban. Többször is majdnem színre lép, egy alkalommal "odakint várakozik", és a főbíró már behívná, amikor közbeszól a történelem. A darab a történelem közbeszólásáról szól. Arról, hogyan befolyásolja az ideológia és a politika az egyéni sorsot. Borzán Gáspár nem nősülhet, nem élheti az életét, nem jelenhet meg a színen, mert meg kell halnia. Sorsa (hiánya miatt a "sorstalansága") mások sorsában tükröződik. Nem adatik meg neki a drámai jelenlét, és ezzel a látszólag rideg, demonstratív eljárással Szabó Magda racionális, már-már brechti motívumot visz az alapvetően érzelmes történetbe.
Akárcsak az előjátékkal. Annak idején - a Szent Johanna utójátékának párhuzamaként - Bernard Shaw történelmietlen frivolitását véltem fölfedezni a drámai prológusban, melyben történelmi személyiségek (a török szultán, II. Fülöp spanyol és Rudolf magyar király, Kálvin János, Bocskai, Belgiojoso gróf) a haláluk utáni transzcendens öröklétben próbálják tisztázni, ki a felelős Borzán Gáspár, a "debreceni ismeretlen" 1604-ben történt meggyilkolásáért. Kétségtelenül van valami shaw-i irónia a történelmi felelősség kölcsönös egymásra hárításában: abban, ahogy koronás fő, zsoldosvezér, hajdúgenerális, vallásreformátor egyaránt mossa a kezét a közember halálában való bűnösségét illetően. De ugyanennyire fontos, hogy Borzán Gáspár haláláról előre és hangsúlyosan értesülve, a későbbiekben kibontakozó cselekményt nem a bizonytalanság feszültségével, hanem a végső kimenetel ismeretében figyeljük. Nem az a kérdés, meg fogják-e ölni Borzán Gáspárt, hanem hogy miért ölik meg. Nem az eredmény lényeges, hanem a folyamat. Ez, bármilyen meglepő, vitathatatlanul "epikus", brechti mozzanat a darabban.
A miértre Szabó Magda összetett feleletet ad. Az első, már említett válasz maga a történelem, a három részre szakadt Magyarország geopolitikai helyzete. Az állandó hadszíntérlét, mely a török portyák, császári rekvirálások, erdélyi szabadcsapatok örökös hullámzása közepette csak a lavírozás tökélyre fejlesztésével ad esélyt a túlélésre, s még úgy se mindig. Ezt a kiszolgáltatottságból fakadó mimikrikényszert ugyanerről a korról - nagyjából ugyanebben az időben - Weöres Sándor is megírta A kétfejű fenevadban. Persze Weöres történelemmel leszámoló, nyelvöltő infantilizmusához képest Szabó Magda ítélete némileg ünnepélyes és kimért, de a lényege ugyanaz. Van azonban más is, ami kizárólag Szabó Magda "asztala". Ez pedig szülővárosának, a kálvinista Debrecennek a korabeli törvénye, amellyel polgárként befogadta a vele azonos hitűt, de kirekesztette az "idegent". A másokkal szemben érvényesített intolerancia, amely a cselekmény expozíciójában, egy letelepedett görög kereskedő tulajdonvásárlási kérelmének elutasításában manifesztálódik, vezet a végkifejletben Borzán Gáspár halálához. Ugyanis a város zord törvényét teljhatalommal képviselő főbíró - ő a drámai sorsszerűség követelményének megfelelően, személyesen is érintett a konfliktusban, mivel majdan apósa lenne az ifjú szenátornak - addig alkudozik a császáriak túszául ejtett fiú váltságdíján (a dolgok logikája szerint a kölcsön fejében feltételeket támasztó göröggel), amíg késő nem lesz, és Borzánt kivégzik. (Erről, uram bocsá?, megint a Kurázsi mama Brechtje jutott eszembe.) A kérdés, hogy lehet-e "polgár" az "idegen" (hogy ne mondjam, az "idegenszívű"), a darab születése óta nemhogy időszerűtlenné vált volna, inkább aktualizálódott; talán még egy főhivatalnokra is emlékszik valaki, aki a közelmúltban kvótát állított föl az "idegenek" ingatlanvásárlására. Ennyiben a harmincéves Kiálts, város! valóságos Zeitstück, s aligha lehet túlértékelni Szabó Magda félmúltból jövő üzenetét, mellyel debreceni lokálpatriótaként kemény ítéletet mond a (történelmi) kirekesztés ideológiájáról és gyakorlatáról.
Meczner János rendezése alkalmazkodik a darab Németh László és Illyés Gyula dramaturgiáját követő paramétereihez, amelyek a szituációk komótos kibontását írják elő. Ez alól csak az előjáték kivétel, amely nagyobb teret ad a fantáziának. Meczner függőlegesen mozgó kötelekre függesztette a történelmi túlvilág panoptikumának szereplőit, alájuk rakta - a díszlettervező Götz Béla közreműködésével - Debrecen makettjét, így a história felelőtlen felelősei mintegy ég és föld (az időtlenség és a város) között lebegnek a semmibe tartó filozófiájukkal. A kép szemléletes, az ötlet szellemes, viszont - a hintajátéktól eltekintve - mozgásképtelenné teszi a szereplőket, s ezáltal statikussá a helyzetet. A megoldás kétségtelen előnye, hogy a kihangosítás miatt minden szó érthető, így a cselekmény szempontjából fontos előzmény világossá válik; hátránya, hogy a jelenet kissé egyhangú, és hiányzik belőle az irónia, amely egy kötetlenebb s talán anakronisztikusabb (a mához közelítő) térben szabadabb játékra és képzettársításokra adna lehetőséget.
A voltaképpeni dráma a megújított előadás-hagyomány nyomvonalát követi. A tiszta és áttetsző szöveget jól keretezi a díszlet könnyed, jelzésszerű architektúrája; a forgószínpad gyorsan bonyolítja le a változásokat. Kelemen Kata jelmezei csak a történelmi pontosságra, de szerencsére nem a viselettörténeti akkurátusságra törekszenek. Meczner egyensúlyt teremt a dráma két alaprétege, az ábrázolt világ merev formalitása és az azt szétfeszítő privát konfliktusok között. Ebből a szempontból meghatározó a nagytanács ülésének jelenete, mely rigorózus rituáléjával, az egymást követő ügyek elfogadásának ceremoniális formulájával megágyaz a fejleményeknek. "Tetszett Debrecen városának!", hangzik megfellebbezhetetlen ítéletként minden alkalommal a jegyzőt alakító Ruszina Szabolcs verdiktje, mintegy dogmává emelve a közmegegyezést. (Talán némi "mozgolódás a padsorokban" közelebb hozná a helyzetet a mai tanácsülésekhez.)
Csikos Sándor intellektuális alkata segít benső drámává tenni Gál Nagy István főbíró kettős kötődését - a dogmatikus törvényhez és lelkiismeretéhez -, illetve az ebből fakadó konfliktust. Csikos játékának nagy előnye, hogy nem kívül hordja a drámáját (ahogy elöljárói tekintélyét sem), ennek megfelelően akkor a legjobb, amikor súlyt tud adni önnön személyiségének; minél inkább befelé koncentrál, annál hitelesebb a dráma egy-egy "látványos", kitöréses pontján. Ilyen nagy kitörés a dogmát képviselő papé, Hodászi Lukácsé, akit Kóti Árpád ezen a ponton, a "kiátkozással" való fenyegetés kitüntetett pillanatában fölhoz a drámai csúcspontra. A pap ellentéte a szelíd görög, Jorjosz Sztavriász. Sárközy Zoltán kitűnő alakításában inkább alázatos, holott ironikus is lehetne, hiszen elég okos és elég jól szituált ahhoz, hogy következmények nélkül kinyilvánítsa polemikus véleményét a kirekesztő intoleranciáról. Sárközy Sztavriásza nem ad okot a diszkriminációra: tele van valódi lojalitással és érvelő jóindulattal; még azt is érzékelteti, hogy morális győzelme személyes vereség. Miske László játssza Portörőt, a toleráns szenátort, akinek toleranciáját anyagi érdeke árnyalja; ez összetettebb figura annál, akit a robusztus egyenességére hagyatkozó színész megjelenít. Simor Ottó Duskásának szép pillanata, amikor magánvéleményének kényszerű elfojtása után végre fölszabadultan helyeselheti a főbíró döntését, s ebben szemérmesen elrejtheti iránta való szinte atyai érzelmeit. Hajduk Péter derekasan tűri az ifjú Portörő nem túl sok lehetőséget kínáló szerepét. Dánielfy Zsolt kissé peckessé figurázza a zsoldoskapitányt, bár a jelmeze szinte predesztinálja erre, lévén olyan, akár egy kiállított tárgy a Hadtörténeti Múzeumból. Bakonyi Árpád ismeretlen okból nyegle Bocskai tisztjeként.
A két nagy női szerep közül az egyik a dogma kérlelhetetlen képviselője, a másik az áldozata. Zubor Ágnes sokáig olyannak mutatja özvegy Gál Nagy Istvánnét, a főbíró édesanyját, mint akinek kemény tartása, érzelemtelensége csak protestáns puritanizmus. Amikor kimondja, hogy fia nem volt jó férj és jó apa, mintha az elfojtott, de egy-egy gesztusban mégiscsak megnyilvánuló szeretet törne utat. Az erős alakítást váratlanul motiválja, hogy a szelídnek látszó teremtésen eluralkodik a bigottság, amely az anyai érzésnél magasabbra helyezi a ragaszkodást a dogmatikus törvényhez. Csak a legvégén, unokája iránt képes egy elhárító mozdulatra, késleltetendő a lány fájdalmát vőlegényének halálhíre hallatán. Az Esztert játszó Melkvi Bea föloldja a szerep statikusságát, belső és külső gesztusokkal - az esküvőjére készülő menyasszony motorikusságával, az apjához való közeledés latens mozdulataival - érzékelteti az alak árnyaltságát és feszültségét. Energikus, "életre szánt" alkat, ezáltal mintegy ellenpontja az ideológia és a forma merevségébe zárt világnak. Az utolsó, atmoszferikusságával feszült jelenetben késleltetve "hallja meg" a végzetes hírt, látványos összeomlás és körülményeskedés nélkül, mintegy tárgyilagosan a rivaldához jön, "kilép a drámából", és ujjáról lehúzva a földhöz vágja a jegygyűrűjét. Mintha a közönség közé vágná, a várost vádolná, amelynek makettja közben mögé ereszkedett.
"Tetszett Debrecen városának."
