Több mint 75 év elteltével azt gondolnánk, hogy a rengeteg könyv, film és egyéb művészeti feldolgozás után nem sok újat lehet elmondani a második világháború és a holokauszt borzalmairól vagy az épülő kommunizmus fojtogató atmoszférájáról. A lengyel (származású) Pawlikowskinak mégis sikerült, ráadásul úgy, hogy ezt a sok-sok súlyos kérdést és problémát egyetlen család történetébe sűrítette bele.
A felnőttlét határán járó, zárdában, apácák közt nevelkedett Anna (Agata Trzebokowska) nemsokára esedékes esküjére készül, amikor a zárdafőnök egyik este behívja magához. Az árván odakerült lány azt a tanácsot kapja, hogy még az eskü előtt keresse fel utolsó élő rokonát, a nagynénjét (Agata Kulesza). Találkozásuk meglehetősen döcögősre sikerül, de arra pont elég, hogy Anna megtudja, valójában zsidó származású, szülei pedig a háború zűrzavarában haltak meg – ismeretlen módon, helyen és időben. Nagynénje, Wanda eleinte szinte azonnal vissza is küldené a lányt a zárdába, helyette azonban elindulnak szülőfalujukba, mégpedig azzal a céllal, hogy végre pont kerüljön az immár mindkettőjük életét beárnyékoló családi tragédia végére.
Anna/Ida nem törik össze az új információ súlya alatt, és mintegy véletlenül csöppen bele a több évtizede elnyomott emlékbe. Az utazást sokkal inkább Wanda bosszúvágya és önutálata hajtja: az ő karakterén keresztül jutnak felszínre az évtizedekig elfojtott fájdalmak és bűnök. Wanda karaktere ettől hihetetlenül összetettnek, mégis megérthetőnek tűnik, ráadásul az őt játszó Agata Kulesza is makulátlan alakítást nyújt. Anna tökéletes lenyomata nagynénjének, ám egyben antitézise is a kora hatvanas évek szocializmusának. Az 50-es években Vörös Wanda gúnynéven, államügyészként hírhedté vált nő karrierjének motorja tulajdonképpen a háborút követő személyes bosszúvágy volt, ami azonban végül felőrölte és tönkretette. A vérengző ügyész a történet idején már csak egy depressziós és alkoholista roncs, aki képtelen új fejezetet kezdeni az életében. A semmiből feltűnő unokahúg azonban nemcsak felpiszkálja az emlékeket, hanem egyben esélyt is ad Wandának, hogy valamilyen megnyugvásra leljen a közös út végén.
Annához hasonló kívülálló az út során stopposként felvett szaxofonos fiú is (Dawid Ogrodnik), aki ugyan nem zárdában nevelkedett, de mégis mintha legalább olyan messze lenne a háborútól és annak utóhatásaitól, mint a fiatal apácanövendék. „Bennem meg van egy kis cigány vér” – mondja válaszul a lánynak, amikor az felfedi előtte zsidó származását, mintha szándékosan nem akarná érteni Anna kijelentésének hozadékát. Bár a film hangulata nem ezt sugallja, de nem lövünk nagyon mellé, ha Milos Forman filmjei jutnak eszünkbe Anna és a szaxofonos fiú rövid, melankolikus, de valahogy mégis felemelő és intim kapcsolatáról.
A mostanában népszerű, hosszabb filmekhez képest kicsit furának tűnik, hogy az Ida játékideje nem éri el a 90 percet sem, Pawlikowski azonban úgy beszél a fontos és súlyos dolgokról, hogy közben egy kicsit sem fecseg, mégis mindent elmond, amit el kell. Az Ida attól lesz 2014 egyik legjobbja, hogy egyszerre, szinte egy levegővel tud beszélni a holokausztról, a zsidó-keresztény kapcsolatokról és ellentétekről (ami Lengyelországban különösen érzékeny), a háborúról és a nácizmusról, majd az azt követő kommunizmusról, illetve a zárt és szabad világokról. Ugyanis nemcsak a nehéz háborús örökség és a túlélők lelkiismerete ütközik egymással: a szigorú zárdai életből első alkalommal kikerülő Anna 18 évesen találkozik először a 60-as évek „fellazult tételeivel”, vagyis az alkohollal, a cigarettával, a szexualitással és nem utolsó sorban John Coltrane fantasztikus zenéjével.
Talán kicsit rossz szájízzel nézzük a régies hatást erőltető 4:3-as képarányt, ám a zártságot nagyon is jól érzékelteti. A fantasztikus alapossággal megkomponált (és ezért néha a manírosság határát súroló) képi világ pedig amúgy is jól követi a történet folyamát. Különösen figyelemreméltó, hogy forgatást viszonylag gyorsan elhagyó Ryszard Lenczewski helyére beugró Lukasz Zal tulajdonképpen elsőfilmes operatőr. Apropó, elsőfilmesek: a látottak után nehéz elhinni, de a címszerepet tökéletesen játszó Agata Trzebokowska korábban még soha nem állt kamera elé. Alakítása már csak azért is figyelemre méltó, mivel az Ida a legfontosabb dolgokat nem dialógusokban, hanem a rövid párbeszédeket kísérő testbeszéddel mondja el.
A lengyel felmenőkkel rendelkező, de tulajdonképpen Angliában szocializálódott Pawlikowski eddig is tisztességesen gyűjtögette a díjakat, az Idával pedig akár tényleg révbe is érhet. A díjaknál azonban sokkal fontosabb, hogy olyan filmet alkotott, amelyik okosan, érzékenyen beszél súlyos és terhes témákról – ráadásul azoknak és azokhoz is szól, akiknek a 20. század ezen zűrzavaros epizódja már valóban nem több történelemnél.
