zene: Max Tuomas Kantelinen
   vezényel: Tuomas Kantelinen
   kiadás éve: 2014
   kiadó: Lionsgate Records
   játékidő: 58:35

     A Dwayne Johnson fémjelezte, azonos hősről szóló mozit beelőző Herkules legendája rendezője, Renny Harlin helyében én azért annyira egyértelmű minőségi garanciának nem vettem volna, ha a szkriptet azzal az infóval kapom meg, hogy azt részben a Conan, a barbár remake-jének forgatókönyvírója jegyzi. De mivel a most tárgyalt filmnek rengeteg olyan hibája van, mely egyértelműen a direktorhoz köthető, inkább afelé hajlok, hogy Harlin az irományt remek munkának találta. Ahogy néztem a produkciót, az jutott eszembe, hogy olyan, mint a tehetségtelen gyerek az uszodában: ugyanazokat a mozdulatokat csinálja, mint a medence túlsó oldalán edző bajnok, ennek ellenére mégis majdnem belefullad a vízbe. Már a címszereplő, a lányoknak az Alkonyat-szériából ismerős Kellan Lutz személye is problémás, hiszen bár kidolgozott felsőtesttel rendelkezik, azonban ez igaz Leonardo Da Vinci Mona Lisájára is, de filmes főszerepet attól még az sem kap. Lutz sajnos híján van annak a karizmának, melyet az ember azért elvárna attól, aki egy félistent, Zeusz fiát alakítja egy görög mitológiára épülő alkotásban. Ő csupán egy hellyel-közzel szimpatikus srác az edzőteremből, akinél azt érezni, hogy csak azért eshetett rá a választás, mert az ugyanott tartózkodó és hozzá hasonló színészi kvalitásokat felmutató fekvenyomópadot túl körülményes lett volna helyette kicipelni főhősnek a helyiségből.

     A kvázi névtelen színészekkel teli filmek sorsa, hogy eleve nagy előítéletet kell legyőzniük e tény miatt, ami itt sem sikerül, hiszen sufnis színitanodás szag árad játékukból. Ráadásul annak ellenére, hogy a gyártási költségként bevallott hetvenmillió dollár nem kevés pénz, ugyanennyit egy tehetségesebb rendező sokkal ügyesebben költött volna el - példa erre Tarsem Singh és a pár évvel korábbi, hetvenöt millióból forgatott, hasonló jellegű Halhatatlanok. Hiszen csak az összeg töredékére tippeltem az egyaránt szegényes képi világ, díszlet és statisztéria alapján; szinte még sajnáltam is a film nézése közben a stábot, hogy úgy húszmillióból kellett mindent megoldaniuk. A statiszták zavaró hiányát jól szemlélteti, hogy a zsarnok király amiatt aggódik, nehogy fellázadjon a nép, ám a katonákon és az udvartartáson - illetve egy aréna CGI nézőin - kívül egy ránézésre pár házból álló faluban sündörgő húsz-harminc szerencsétlenre illik csak "a nép" leírás, akik száma viszont még egy tisztességes kocsmai verekedés lebonyolításához is kevés lenne.
     Az is igaz, hogy a szandálos filmek műfajában nehéz újat mutatni, így nem lehet elkerülni, hogy a produktumot a műfaj valamelyik ismert darabjához, például a 300-hoz hasonlítsák, de ez attól még nem azt jelenti, hogy feltétlenül az egyértelműen ahhoz köthető felgyorsított-lelassított-felgyorsított mozdulatsorokat kell alkalmazni. Itt ráadásul mindez komikussá is válik, hiszen bár néhol azért látványos, de egy ló patájának pocsolyába vágódása talán nem annyira sarkalatos pontja egy mozinak, hogy feltétlenül le kéne lassítani a nagyobb hatás kedvéért. Az akciójelenetek nem dinamikusak, csupán naivak és megmosolyogtatók, s ehhez jön, hogy az egész produktum meglehetősen stúdiószagú, ám nem a 300 koncepciójának szintjén, mert itt a belső jelenetek akár egy dél-amerikai tévésorozatban is lehetnének. Különösen bosszantó az igazi mocsok hiánya: minden túl steril, a pajzsok is még szinte forrók, annyira újak, estére vitték is gyorsan vissza őket a díszletraktárba, mielőtt jobban bepiszkolódnának. Nincs figyelembe véve az sem, hogy ahol emberek mészárolják le egymást karddal, ott nemcsak folyik, de egyenesen fröcsög a vér, viszont ha én kiszedek egy szálkát az ujjamból, az szinte vérfürdővel jár ahhoz képest, amennyi Herkules történetében piroslik. Mindezek a negatívumok együtt pedig egy nem feltétlenül unalmas, de teljesen érdektelen, komolyan vehetetlen filmet eredményeztek.

     Valami baj (szerencsére csak kisebb) van a zenével is, de ezúttal nehezebben tudom megfogalmazni, hogy micsoda, talán az erőtlenség. A finn Harlin honfitársa, Tuomas Kantelinen jegyzi, aki mintegy húsz éve van a pályán, de csak néhány éve, a Mongol igen egyéni score-jával hívta fel magára a figyelmet, amelyben a hagyományos filmzenét világzenei megoldásokkal ötvözte. A Herkules legendájához írt munkájában minden benne van, amire számíthatunk egy ilyen jellegű moziban, de valahogy mégis hiányzik valami belőle. Holott érezni a monumentalitásra törekvést és azt, hogy a komponista kísérletet tett a film színvonalának feltornászására - már amennyiben ez megvalósulhat akkor, ha egy mozinak egyáltalán nincs is ilyenje. Felmerülhet, hogy Kantelinen munkája a fenti hatnál több pontot kapott volna-e az esetben, amennyiben egy épkézláb produkcióhoz születik. De mivel ebben a pillanatban is az szól, ráadásul sokadjára, és a súlytalan jelenetek sem vesznek el így már hatásából, azt kell írnom, hogy amennyiben a Gladiátor alá született volna, akkor is ennyi maradna a pontszám.

     Rengeteg soundtrack válik működésképtelenné azért, mert a film túl rövid zenéket tartalmaz, és az egy-két perces darabok lemezen nem adnak maradandó élményt. Ezúttal viszont a mozi nem sok és jelentéktelen hosszúságú szerzeményeket igényelt, hanem terjedelmesebb kompozíciókat, ami a filmzenerajongók szempontjából tökéletes eredményt hozott: az ide megírt 88 percből összeállított, közel egyórás, de mindössze tizenkét tételből álló score-t. Ez tehát örvendetes, de mint már annyi esetben, a fő probléma ezúttal is a hangzásban keresendő. Noha élő hangszerek is bőven jelen vannak, az egész mű szintetikus kiegészítéssel lett feldúsítva. Az eredmény némileg a trailerzenei formációk darabjaira emlékeztet: aki hallotta már, miként szól egy valódi szimfonikus zenekar, annak egyszerűen sérti a fülét az, amikor a vonósok, rézfúvósok szerepét - az eredetihez képest meglehetősen zizegő - szintetizátor és/vagy számítógép veszi át. Ilyesmivel gyakorlatilag minden trackben találkozhatunk, már rögtön a nyitó, harcias "The Fall of Argos"-ban, a túl sok élményt nem adó, csapkodó "Cave"-ben, vagy a "Taking Back Argos"-ban, amelynek első fele csak egy nagyon-nagyon olcsó, C-kategóriás akciófilmbe lenne való. Ezekben és sok más helyen is (mint a "To War"-ban) felbukkan a kórus, melyre mindenféleképpen szükség is volt, nem csupán a szandálos produkciók aláfestésével támasztott elvárások okán, de epikusságot ad az aláfestésnek; erre a legjobb példa a "Hercules Main Theme".
     Ugyan az albumra inkább a dinamikusabb muzsikák a jellemzők, azért akadnak líraibb percek is, ahol a harsányság nincs jelen, ebből adódóan nem is úgy szólnak a trackek, mintha valaki folyamatosan közreműködne bennük a háttérben egy fésűre hajtott zsírpapír megszólaltatásával. Azonban itt is az a gond, ami a lendületesebb pillanatoknál: az igazi érzelmek valahogy hiányoznak. Ettől függetlenül azért kellemes a női vokállal megtoldott "Intervention of the Gods", az andalgó, pár pillanatig ősi erőket megidéző "Hercules and Hebe" is felmutat erényeket, és a "Hercules Returns" második fele is szép lett.

     Tuomas Kantelinen score-jának az a mesterséges feldúsítás a fő hátránya, amelyhez hasonlót Randy Edelman vagy Trevor Rabin mozgalmasabb szerzeményeiben is megtalálunk. Egy teljes, hús-vér szimfonikus zenekar erejét ugyanis nem könnyű feladat megteremteni kizárólag a technika segítségével. Azonban a csattanót a végére hagytam: három vokalista (egyikük a zeneszerző testvére, Karoliina) mellett meglepő módon két szimfonikus zenekar is közreműködött a kompozíciók feljátszásában. A Budapest Film Zenekar és Kórussal történt felvételeket követően a rézfúvós részeket már Angliában, a The Chamber Orchestra of Londonnal rögzítették. Innentől viszont biztosra vehető, hogy munkájukon a melléjük utólag hozzáadott, nem élő zenei támaszték rontott, de a hangmérnöki teljesítmény is hagy maga után kívánnivalót. De a hangmérnök helyzete sem lehetett irigylésre méltó, mert a premier időpontja egy hónappal előrébb lett hozva, ezért a rohammunka szépen rá is nyomta bélyegét az aláfestésre. A már elkészült film feljavítását szolgáló vágások után az alkotók szembesülhettek azzal, hogy mindez a zenét is érinti, a zenekarok újabb bevetésére viszont nincs már idő, ekkor pedig zenei programok segítségével kellett pótolni őket úgy-ahogy. Ha azonban távolabb tekintünk a hangzás problémáján (mely hiányosságot tehát nem a komponistán kell számon kérni, hanem inkább azokon, akik nem teremtették meg számára a tökéletes feltételeket), akkor is be kell látnunk, hogy sajnos még így sem beszélhetünk egy maradandó motívumokat tartalmazó, emlékezetes aláfestésről.