De, apácazárda

Stephen Frears-t ritkán érdeklik az extravagáns karakterek és történeteiben sem szokott radikális csavarokat elhelyezni. Szíve szerint inkább hétköznapi emberek, nem annyira hétköznapi eseteit tárja elénk, olyan sztorikat, amelyek még éppen meg is történhetnek, sőt akár eleve – mint most is – valós eseményeket dolgoz fel. Magyarul filmje mindig emberközeli marad; akkor is, ha az angol királynő a főhős, hiszen őhozzá is ily módon közelít.
Jelen esetben Martin Sixsmith politikai újságíró könyvét adaptálta és még csak a neveket sem változtatta meg. Emberünk kénytelen-kelletlen elvállal egy nyomozást, amely során egy idős asszonynak segít felkutatni ötven éve nem látott fiát. A gyermeket még az apácák szakították el tőle, mivel házasságon kívül született, s a katolikus Írországban ilyen esetben anno ez volt a minimum. Innen indulunk ki, hogy aztán néhány nem is annyira váratlan fordulat után az ügy így vagy úgy, de lezáruljon. Le merem írni, hogy nem annyira váratlan fordulat, mert minden csavar vagy végig benne lóg a levegőben vagy egyáltalán nem radikális, inkább csak odébb tereli a páros útját. Így bár látszólag veszélybe kerül bármiféle katarzis a végére, ám nézve a filmet érezzük, valódi veszélyről nem lehet szó. Mert ha viszonylagos csendben is (noha kétségkívül lekerekítve) ér véget a történetünk, mindvégig adott egy olyan, leginkább csak Frears filmjeiben fellelhető, hétköznapi érzelmességet megteremtő atmoszféra, amely már sokszor sikerre vezetett.

Buddy movie

[img id=523094 instance=1 align=left img]Már-már azt mondhatjuk, hogy a Philomena egyenesen buddy movie, hiszen mégiscsak a két főszereplő közötti alacsony lángon tartott, de a dinamikát végig fenntartó feszültség, ami az egész filmnek egyfajta karaktert ad. A címszereplő Philomena motivációja nyilván nem igényel különösebb boncolgatást, ő a gyermekét kereső anya, s mint ilyen, teljesen természetes, ösztönös minden, amit tesz. Más kérdés, hogy eleve egy ösztönlény, még ha ezt ennél jóval finomabban is festi le a forgatókönyv, de hát mit szépítsük, egy aluliskolázott ír néni, az aluliskolázott ír nénik minden bájával és idegesítő tulajdonságával együtt. Az újságíró Sixsmith tökéletes ellenpontja, legalábbis a filmben és ez így is van rendjén; ha egyébként a valóságban ők ennyire nem is különböztek, az minket most egyáltalán nem érdekel. Az olvasott és gyakorlatias férfi tehát a közös ügy minden magasztos volta ellenére valójában eleinte csak egy melót végez. És még csak nem is feltétlen olyat, amihez iszonyú nagy kedve volna, számára ez bulvár. Sixsmith távolságtartása gyakran előbukik, ám elkerülhetetlen, hogy idővel elkezdje átérezni társa fájdalmát és saját felelősségét az ügyben, így nem meglepő módon idővel már ő lesz, aki az asszonynál is jobban, de főleg dühösebben akar igazságot szolgáltatni.
A bármennyire is megkedvelt, de kissé lesajnált Philomena esetében ilyesmi változás nem következik be, karakterfejlődésre ő nem igazán alkalmas, marad végig ugyanaz a bohókás-butácska csupaszív öregasszony, akit az első perceiben megismertünk. Ennek nem mond ellent, hogy a nyomozás során egyre többet tudunk meg róla és ily módon arasznyit változik majd a megítélése részünkről, de az sem, hogy ő maga milyen kanyarokat kénytelen venni útja során, s ezek a céljain is módosítanak.

20%-kal kevesebb kobold

Tagadhatatlan, a szereplők mellett azért van itt egy tárgyunk is, mégpedig egy a kedélyeket érthetően felkorbácsoló ügy. Az egyházi emberek ilyen szívtelen dögökként ábrázolása önmagában egész kényelmesen megfelelne annak a nem túl bonyolult, de a művészetben elég népszerűnek tűnő egyházkritikának, amely szerint a papok minden körülmények között kegyetlenek és/vagy perverzek. De nem esünk bele ilyen ócska megoldásokba, címszereplőnk, a feddhetetlen – jóllehet kissé egyszerű – Philomenánk mindvégig istenfélő marad (hiszen mint mondtuk, nem változik), számára a hit függetlenül működik már azoktól, akiktől gyerekként megtanulta annak törvényeit. De e tekintetben nincs áldozati szerepben, számára a vallás nem önostorozás, hanem teljesen természetes, hovatovább örömteli. S ennek kapcsán ismét remekül el tudnak vitatkozni Sixsmith-szel, fenntartva a már említett dinamikát, ily módon haladva előre a lezárásig. Mert az életszagú történetek már csak ilyenek, ritkábbak benne a koboldok, cserébe nem mindig van jól átgondolt koncepció a dolgok mögött. Mert néha csak tesszük, amit jónak hiszünk.

Kinek ajánljuk?
- Stephen Frears rajongóinak.
- Akik szeretnének némi ünnepi hangulatot, de nem azt a szaloncukros giccsáradatot, ami egy karácsonyi mozit jellemez.
- Édesanyáknak.

Kinek nem?
- Akik extravagáns történeteket és megoldásokat igényelnek.
- 16 év alattiaknak. Szabad, csak felesleges.
- Akiknek valamire való sorozatgyilkos híján érdektelen bármilyen nyomozás.

8/10