zene: Christopher Lennertz
vezényel: Christopher Lennertz, Philip White
kiadás éve: 2011
kiadó: Varése Sarabande
játékidő: 53:51
Az egyre idősebb húsvéti nyúl egyetlen gyermekére, Husira ruházná át teendőit, no meg a Húsvét-szigeteken lévő csokigyárat, ahol évről évre számtalan édesség készül el, hogy aztán a jeles napon csibék húzta fogaton jusson el a zöldellő kertek felfedezésre váró rejtekhelyeire. Ám az utód fantáziáját cseppet sem mozgatja meg a rá váró megtisztelő feladat, inkább szenvedélyének, a dobolásnak élne. Amikor a papa már a nagy napot is kijelöli az átadás-átvételre, a kis tapsifüles inkább megszökik, hogy Hollywoodban teljesítse be álmait, és nagy dobossá váljon. Eközben a harmincon túl is a szülei nyakán élősködő Fred (James Franco Vigyorex gázzal súlyosbított verziója, James Marsden alakításában) a sokadik álláslehetőséget mulasztja el, és nincs jele annak, hogy bármi is változást hozna a hozzáállásában. Azonban amikor autójával elüti Husit, feltámad a lelkiismerete, így befogadja őt, végül egymást kölcsönösen támogatva döbbentik rá a másikat arra, hogy mik is az igazán fontos dolgok az életben...
Minden esély megvolt arra, hogy kifejezetten utáljam ezt a produkciót. Hiszen a hús-vér színészek mellé tapasztott animált főhősökkel (legyen szó mókusról, kutyáról, macskáról vagy bármilyen más állatról) hódítani akaró filmek az esetek nagyon jelentéktelen hányadában szórakoztatják azokat is, akikre már nem jelentenek veszélyt a játékok lenyelhető alkatrészei. Biztos vagyok benne, hogy Alvinra és szintén ablaküveg-repesztő hangon éneklő, illetve fejhangon vinnyogva beszélő cimboráira, netán a simán éjsötét Scooby Doo-ra vagy a filmen cseppet sem vicces Garfieldra a mozis felbukkanásaik alapján a felnőttek többsége valószínűleg nem jó szájízzel gondol vissza, ráadásul a "Hopp" rendezője az a Tim Hill, aki egy-egy Garfield- és Alvin-kalandért is felelős. Most azonban, a nagy sikert aratott "Gru" íróival felvértezve, sokkal jobb eredményt ért el.
Persze a máskor is bevált sablonok mentén haladunk, az egyetlen meglepetést, Fred csak félúton kiderülő új életcélját már rögtön az első percben ő maga árulja el egy teljesen felesleges, majd el is tűnő narráció formájában, de ezúttal a sablonok jobbik oldala kerül elő. Az állat főhős többnyire aranyos és szerethető, így amikor jelen van, egyáltalán nem gondolunk minél kegyetlenebb kivégzésére, ahogy korábban idegesítő kollégái esetében tettük, és most nem éreztem kellemetlenül magam egy jelenet esetében sem, mert ugyan gyerekes dolgok persze akadnak a produkcióban szép számmal, de primitívvé vagy gusztustalanná egyszer sem válik (a nyúldrazsé még pont belefért). Ráadásul több olyan mozzanatot is találunk, amin nem tud az ember nem vigyorogni: ilyen például a plüssnyulas jelenet, aztán az, amikor Husi egy teljesen más jellegű nyulakhoz köthető villában szállna meg, vagy amikor az őt félholtnak gondoló Fred oly módon segítene elütött áldozatán, ahogy egy gyerekfilmben nem igazán szokás. És természetesen nem lehet kihagyni maga A HOFF, azaz a saját magát alakító David Hasselhoff öniróniával átitatott jeleneteinek megemlítését sem, aki az egyetlen logikus választ adja a kérdésre, hogy vajon miért is nem lepődik meg egy beszélő nyúlon.
Christopher Lennertz az az alaposan beskatulyázott komponista, aki remek zenékkel is elő bír állni, az viszont már személyes pechje, hogy ezek is olyan csodákhoz születnek, mint a "Spárta a köbön", vagy éppen számítógépes játékhoz, mint a "Medal of Honor: European Assault", ami ugyan népszerű volt annak idején a maga műfajában, de a filmes karrierben attól még nem vonzza automatikusan a nagyszabású háborús mozikhoz való felkérést. Sokadik vígjátékzenéje lévén, a "Hopp" csak egy rutinmunka lehetett számára, ami rögtön hozza is magával a kérdést, hogy vajon mennyi gondot fordított rá. Ezzel nincs is semmi probléma természetesen, hacsak az nem, hogy a műfaj olyan mértékben megköti egy szerző kezét, hogy eredetiséget szinte már nem is lehet belevinni az adott score-ba.
A soundtrack a szokásos rajzfilmzenés megközelítést prezentálja, javarészt egy perc körüli játékidejű trackekkel. Így mondhatni, erősen filmfüggő az anyag, hiszen az alkotásbeli mozgásokat lekövető, "a szereplő szalad-megáll-elindul-begyorsul-lelassul" jellegű szerzeményekkel (példák a CD-ről: "Don't Want to Be the Eastern Bunny", "The Accident", "Sam's Visit", "EB Escapes", "Pink Berets Take Fred") önmagában csak a legelszántabb filmzenerajongók próbálkoznak meg. Ahogy a mozi is tulajdonképpen egy télapós/mikulásos mese átültetése húsvétra és nyulakra, úgy a hangszerelés alapján a score is sok esetben elmehetne egy karácsonyi filmzenének. Már rögtön a "Prologue" angyali kórusa is ezt sugallja, de ilyen még a csilingelő "Fred Remembers", a "Candy Factory", a "Young Fred Gets a Visit", a "Reunion / Proclamation", a "Brunch" vagy a "The Big Finale". A főhős életét meghatározó dobolás is szerepet kap: többek közt a nyitó track "Eastern Island" című második felében, a "Pooping Jellybeans"-ben, a "Late for interview"-ban, a "Back to the Mansion"-ben, valamint az "Air Traffic Control"-ban, amely a dobolás felszabadító hatását mutatja be a sztori szerint is. A külön nem említett darabok pedig egytől egyig a fenti kategóriák valamelyikébe helyezhetők.
Annak ellenére, hogy nem egy betétdal bukkan fel a produkcióban (sőt a világhírű The Blind Boys of Alabama formáció személyesen is tiszteletét teszi), a lemezre mindössze egy rapszám került fel: a "Mátrix"-ba is beillően induló "The Pink Berets" a The DeeKompressors előadásában. Talán Taio Cruz felvételét ("Dynamite") hiányolom egyedül, ami a viccesen abszurd tehetségkutatós jelenetben nagyon jól szól a Husi-féle "élő" és kiemelt dobolással, de például a rengetegszer feldolgozott (itt éppen Cody Simpson próbálkozik) borzalom, az "I Want Candy" alkotóit már egy végtelenített Alvin Greatest Hits album erőszakos hallgatásával díjaznám. Christopher Lennertz viszont teljesen vállalható munkát végzett, és ugyan nem tért el a műfaj íratlan szabályaitól, mert felesleges is lett volna, a karácsonyiból húsvétira átemelt hangulatot azért megspékelte egy jelzésértékű retrós-funkys vonulattal is, ami némi pluszt is hozzátesz munkájához. Az önálló hallgatás a trackek rövidsége miatt némileg problémásabb, ez azonban a műfaj sajátossága, ezért a szerző munkájából semmit sem von le.
