Az érettséginek évszázadokon keresztül nem csupán az volt a szerepe, hogy a különböző tantárgyakból lemérje, mit is sajátítottak el a diákok iskolai éveik alatt, milyen mélységű és mennyiségű tudás birtokosai lettek. Volt ennél fontosabb is. A szimbolikus szerep, a beavatás gesztusa. A környezet, a társadalom a matúra letételéhez kötötte a felnőttek világába való belépés lehetőségét, s ehhez még személyes és közösségi rítusok is társultak: poharazgatás a tanárokkal a banketten, az első cigaretta az apával... Ma már mindezt megmosolyogják az érettségire készülő diákok, hiszen tudják, hogy előttük az életfogytiglanig való tanulás perspektívája áll, hogy a rituálékról már ne is beszéljünk. De akkor mikor válnak felnőtté a fiatalok?
A finn iskolarendszer s benne az érettségi jóval szigorúbb a hazainál, ám a Kulosaari Gimnázium jelöltjei könnyedén teljesítik a követelményeket. Még arra is van idejük, hogy egyik osztálytársukat polgárpukkasztó módon köszöntsék fel a születésnapján: a nyílt utcán meztelenre vetkőznek, s így ugranak a nyakába. Beviszik őket ugyan a rendőrségre, de a csinos felügyelőnő elengedi a társaságot. Tanulásról a továbbiakban egy szót sem, irány az élet, melynek akadályain könnyebb elbukni, mint az érettségi vizsgán.
Négy fiatalember sorsát követhetjük nyomon Jukka-Pekka Siili filmjében. A központi figura Taavi (Milka Alroth), aki nyolcéves korában jutott teljes árvaságra, s most, az alkotmányos nagykorúságot elérve örökölte szülei vagyonát. Többek között egy olyan villát, amilyet a száz leggazdagabb magyar is megirigyelhetne. Barátja, Jere (Jenni Banerje) meglehetősen morcos fiú, anyagiakban ő sem szűkölködik, hiszen apja egy pornóhálózat tulajdonosa. A kövérkés Sami (Ville Kivelä) és a jóképű Markus (Jarkko Niemi) családi hátteréről nincsenek információink. A konfliktusok akkor kezdődnek a fiúk életében, amikor Taavi nagyszabású házavatót rendez. Az alkoholfogyasztás szintjének megfelelő állapotba kerülnek a fiatalok, és szunnyadnak el a villa különböző zugaiban. Taavi azonban mindent rögzít kamerájával, többek között Markus együttlétét az egyik lánnyal. Másnap reggel lejátssza a képsorokat, s a fiúk elhatározzák, hogy ezentúl minden aktust felvesznek, és hetente értékelik az eredményt. Ami jópofaságnak indult, tragédiához vezet.
A néző számára az elhatározás pillanatában nyilvánvaló, hogy a fiúk rossz döntést hoztak. Ekkor eltelt negyedóra a filmből. A fiúknak öt perc múlva esik le a tantusz. A lányok és asszonyok ugyanis mindig felfedezik a kamerát, és vérmérsékletüknek megfelelően reagálnak. És ekkor az az érzésünk támad, hogy a négy barát már szívesen abbahagyná az egészet, csak a rendező nem engedi. A Hymypoika elejét már ismerjük, a közepe mókuskerék, a végére pedig fogadhatnánk is...
A skandináv film Európa egyik reménysége, a finn mozit pedig Aki Kaurismäki szerettette meg velünk. Így aztán a kelleténél is nagyobb várakozással tekintettünk Jukka-Pekka Siili alkotása elé. A rendező nincs híján a szakmai felkészültségnek, profi módon váltogatja a hagyományos felvételeket a digitális videoképpel, s mindezt még Kerko Koskien invenciózus zenéjére is vágja. Természetesek és tehetségesek a fiatal finn színészek, és szívesen azonosulnánk problémáikkal, például azzal, hogy miközben a perverzió világába tévednek, valójában csókolózni szeretnének megtanulni. Ám az egész filmből az előre eltervezettség hideg logikája árad, ellentmondva mindannak, amiről szólni szeretne.
