Lehetne rosszabb film is A titkok kulcsa, mondjuk olyan rossz, mint a címe, de mégsem egészen beteg darab.
Persze: megteszi mindazt, ami egy nívósabb horrorfilmtől elvárható. A film meglehetősen hasonlít az Angyalszív című műremekhez, vudu és hudu, törzsi varázslás, amerikai dél és csirkemészárlás, csak ebben nem játszik Mickey Rourke. Viszont játszik benne Gena Rowlands, aki a nagy filmes öregasszonyok közé érett, egy szava, egy pillantása borzongat, és amíg az alkotók el nem döntik, ő végig kétségben tartja a nézőt: ki ez a nő? Rendes vagy banya? Átlagosan gonosz vagy földöntúlian? Rowlands ott egyensúlyoz a határon, kilendül, visszatér, amíg csak a forgatókönyvíró meg nem unja a sok sejtetést, és be nem dobja a lapokat. De ezután is van egy dobása, vannak még újabb fordulatok, és az arc tovább alakulhat. Tisztelet az öregasszonyoknak.
Van még egy ismert színész a filmben, John Hurt, de neki egy tolószékbe kényszerült, beszélni, mozdulni nem tudó szerencsétlent kell játszania, amit valószínűleg kisebb kaliber is éppen ilyen jól megoldott volna. Ez már klasszikus, amerikai filmes pazarlás, ha tehetnék, nyilván leszerződtetnék Horowitzot is, mert az egyik jelenetben valaki zongorázik a háttérben. A főhősnőt Kate Hudson alakítja, aki, mint tudjuk, nem véletlenül hasonlít Goldie Hawnra. Nem annyira békaszemű, mint a kedves mama, de jó nézni egy köznapian csinos, egészséges, természetes női arcot, kemény száj, elálló fül, akinek nem tetszik, ne nézze. Ha az akar lenni az üzenet, hogy "veled is megtörténhet egyszer", akkor Kate Hudsonnál jobb színészt nem kell keresni.
De mi az, ami megtörténik? Egy ideig A titkok kulcsa a jobb horrorfilmes hagyományokat követi. Az alaphelyzet nem bonyolultabb, mint egy Benedek Elek-mese, van egy szoba, ahová nem szabad benyitni, de ugyanebből a magból elég jelentős történetek is születtek. Ez, sajnos, nem jelentős. Pedig következetesen indul, és amíg a mindent tudó néző fölényesen mosolyog, hogy a képekért az értelmet is föláldozzák, megnézhetjük a távolodó főhősnőt Volkswagenjének visszapillantójából is, pedig nem is abban az irányban távolodik a kocsitól, később jön a koppanás, kiderül, hogy ennek is van valami oka.
Ez az a pillanat, amikor a filmből még lehetne akár egy kicsit ügyetlenkedő Hoffmann-mese is, ami mégis arról szólna, hogy rendezkedünk, berendezkedünk a világban, de ha csak egy pillanatra nem figyelünk, ha hirtelen nézünk a tükörbe, akkor nem azt látjuk, amit látnunk kellene, vagyis azt látjuk, amit nem kellene látnunk. A pillanat azonban elszáll, mi meg ott maradunk egy viszonylag rendesen elkészített, és teljesen mellékes filmecskében, amiben esik az eső, és ami semmit sem akar közölni, csak azt, hogy jaj, de félünk.
Majd pont tőlük fogunk megijedni.
