Ilyen a szerzői thriller

Atom Egoyan karakterei sosem mozogtak a normális tartományban, most azonban az első pillanattól világos minden debilitás. Persze egy pedofíliáról forgatott játékfilm sosem lehet egészséges, de hogy a deviáns alakok mennyire köztünk járnak, egészen hátborzongató tud lenni. Sokszor sajnos nem elég izgalmas, annál atmoszférikusabb film A fogoly.

Sosem volt kegyes nézőihez az örmény származású kanadai rendező. Vagy olyan közel engedett karaktereihez minket, hogy aztán egy nagy csapással éreztesse velünk a katarzist, mint tette a Közeli rokon vagy az Oscar-jelölt Eljövendő szép napok esetében, vagy az ember állatias voltának olyan szintjét tudja megmutatni, amire már-már inkább nem lennénk kíváncsiak. Sajnos inkább a mai Egoyan tulajdonsága ez utóbbi, elég csak Az igazság fogságábanra, a Chloe szexuális zaklatottságára gondolni, mint ahogy ilyen A fogoly aberráltsága is. De amíg előbbi esetében csak később válik feketévé a történet, addig itt a kezdetektől minden játékszabály tiszta: szülők sírnak, mert elrabolták 9 éves lányukat, de létére már most, 17 évesen ismét remény van. Mi, a nézők, közben tudjuk, mi történik, ismerjük a fogvatartót, sőt mi több, saját szemünkkel látjuk, hogy karnyújtásnyira van üldözőitől. Mintha keresné is a veszélyt, hogy mindig éppen a rendőrség vagy a szülők közelében sertepertél, amolyan adrenalinnövelő céllal, aztán rájövünk persze, hogy ez nem más, mint nettó kémelhárítás. amíg nincs senki a tetthely közelében, addig jó.

Ez a felállás egy ideig hátborzongató, aztán persze hamar megszokjuk a dolgot, onnantól kezdve azonban hiányzik mind az izgalom, mind a katarzis, amikor megtörténik a család újraegyesítése, így igazából nekünk, nézőknek marad a kiemelkedő atmoszféra élvezése. Egoyan nagyon figyel a környezetre, amiben játszódik a történet: az egyszerű munkás apa (Ryan Reynolds) koszos teherautójával járja a behavazott vidéket, reménykedünk hát valami Fargo szerű déja vu-ben, de nem kapjuk; de azért ez is és a rendőrség szakmai magaslatai vagy a film fontos jeleneteit tartalmazó jótékonysági est miliőjének hangulata között is vágni lehet a különbséget, ami könnyen bevonz minket a film majd’ két órás játékidejébe. A helyszínekkel való azonosulást azonban gyakran és feleslegesen megnehezíti az idősíkok néha öncélú váltogatása. Talán még a főszereplőkkel való azonosulás és a filmvégi katarzis is könnyebben ment volna egy lineáris történetmeséléssel. Pedig a főszereplők megértek volna több azonosulás: Ryan Reynolds a főszereplő apa szerepében valóban egyszerre gyermekét végtelenül szerető szülő és az évek alatt felhalmozódott keserűség és tragédia után kissé megbolondult férfi képét adja nekünk. Mika pedig, a főgonosz (Kevin Durand) szintén egyszerre óriási stratéga és szexuálisan aberrált pedofil, akinek szőke (!) bajsza és hozzá valami elképesztő tekintete álmomban se jöjjön elő!

Atom Egoyan ismét hozza tehát az amerikai függetlenfilm kanadai ágát, erősítve ezzel azt a fajta félig szerzői, félig műfaji filmkészítést, amit hozzá hasonlóan Denis Villeneuve‎, Vincenzo Natali‎ vagy Sarah Polley‎ alkotásaira jellemző. Hogy ez elég, vagy többre van szüksége, mindenki maga döntse el!