.oC & niadruoJ hirdeti az elegáns felirat, az aranysárga keretű hatalmas üvegfalon, színpad közepétől méterekkel hátrébb. Ha perdül a forgóra állított díszletelem, a tágas, üres tér keskeny folyosóvá szűkül, a félig áttetsző feliraton megjelenik a felirat: Jourdain és Társa. Végére is értünk a jelenkorhoz kötő motívumok felsorolásának. Szerencsére nem utasítja a mobiltelefonáló kigyúrt napszemüveges biztonságiakat hízott, tetkós főnök (úrhatnám újgazdag), aki mellett nem tipeg pláza-cica feleség, és nem nyifeg drogfüggő kislány, mint egy magára valamit is adó trendi Úrhatnám polgár-előadásban. (Valószínűleg effélék a mai újgazdagok, bár ismerni őket alig ismeri valaki, közel hozzájuk senki nem merészkedik, még a valóság megszállottai, a szociofotósok is szívesebben kapnak lencsevégre kiszolgáltatott nyomorultakat.)
A színpadon folyamatosan gomolyog a füst. A szereplők ködbe mosódó álomalakja sejtelmesen tükröződik a féligáteresztő felületen. Valóság és ábrándkép, szimbolikus és jelenvaló közti határok elmosódnak. Az üvegfal mögött lejátszódó jelképes történések - táncos betétek, elemelt akciók -, az előszínpadon állók álomszerű tükröződései és a vaskosan reális helyzetek egyszerre mutatkoznak meg az artisztikus látványban. A térben, ami a végtelenre nyit óriás ablakot, hiszen az üres, kiürített színpadot fehér vászon határolja, de ez gyakran a semmibe vész.
Nem láncolja a földhöz a szereplőket a gravitáció sem, megnyílik előttük nemcsak a távlat, hanem a magasság is. A marionettfiguraként szertedobált fiatalokat, a színház stúdiósait életre kelti a zene. Színre teker csembaló-triciklijével a Zenetanár, Galkó Balázs, és táncba szólítja őket a lobogó fekete sörényű Tánctanár, Almási Sándor. Barokk csembalófutamok harsognak a hangszórókból, a koreografált kavalkádból felhőkön piruettező angyalpárként emelkedik légbe táncmester és hölgytanítványa, magasba rántják őket kötélen, amit testükre rögzített iparialpinista-hevederre kötöttek sietve. Később Dorante gróf (Eperjes Károly) kezében karmesteri pálca, ezzel vezényli le a történéseket, "intrikál", miközben Richard Strauss áradó futamai szólnak. Zene és tánc, a szépség vágya lendít mozgásba mindent és mindenkit. Vagyis Ámor, vagyis a szerelem. Magasba szárnyal később Jourdain úr (Bubik István) is, amikor hódolatát kimutatandó akrobatikus bókkal köszönti Doriméne grófnét (Takács Katalin). Bubik István aggályos figyelemmel hátrébb tessékeli előkelő vendégeit, majd nekifutásból felemelkedik, és kitárt karral kering színpad és nézőtér felett, egyszerre nevetségesen tehetetlen és fenséges az ereje teljében lévő jó kiállású férfi röpte.
Ez az úrhatnám polgár ugyanis nem ostoba sznob, nem nemesekhez törleszkedő pipogya fráter, hanem jó eszű beérkezett férfi, aki öregkora előtt szembenéz életével, és nem hajlandó elfogadni, hogy végiggürcölte fiatal éveit, és ennyit kapott csak. Szerelme: kitörés! Nem azért szerelmes, mert "úrhatnám", azért "úrhatnám", mert szerelmes. Az előadás kezdetén papírrepülő szálldos a plexifal mögött, a füstben. Később egy szépen világított képben a grófnő földre hajigál jó néhányat: Jourdain vallomásait, miközben polgárunk gyötri magát az előtérben, hogy kiművelődjék. Később a tetten ért szerelmes megtalálja a földre szórt üzeneteket, és ijedten gyűri kabátjába. Számára a nemesség maga a kifinomult, különb élet, amire vágyik. A műveltség varázslatos birodalom, amit felfedezni szeretne. "Miért nem tanítattak", mondja, s úgy érzi, meglopták őt, mikor csak kereskedőembernek szánták. Végül minden törekvése arra irányul, hogy meghódítsa a grófnőt, akibe őrülten belehabarodott. Meg akar felelni! Bubik István, aki megszabadul színészetének visszahúzó modorosságaitól, nemes egyszerűséggel, minden túlzó heveskedéstől mentesen állít elénk egy határozott, erős jellemet. Jourdain igazi drámai hős, különb ember éhenkórász tanítóinál, a nevetséges, haszonleső értelmiségieknél, akiknek a kultúra árú, amit hidegtálra és borra váltanak, és röhejes igyekezettel, egymást visszanyomva küzdenek a pozícióért, vagyis a helyért az asztal mellett. Az előadás meglehetősen előnytelen portrét fest az értelmiségről. Jourdain vehemensen akar tanulni, de nem veszti el közben józanságát. Az eszét, a józan parasztit. Kérdez és figyel, valódi értéket, "jó szellemi árut" akar pénzéért. Van egy jelenet, amelyikben, mintha Alceste-et látnánk, Jourdaint, a mizantrópot, Jourdain, az úrhatnám polgár helyett. A Zenetanár tanítványa, Cléante (Vass György) prezentál egy öncélúan bravúros Paganini-paródiát. Válaszul Jourdain tisztán, átéléssel eldalolja a Hol jártál báránykámat, mivel ő valami ilyesmit óhajtana hallani. Pont úgy, mint Alceste, mikor Oronte versikéjének kimódoltságával a Henrikről szóló népballada természetes kifejezőerejét állítja szembe. Jourdain barátjának tartja a szélhámos bohém grófot (Eperjes Károly), és ez sem kivagyiság csupán, hanem szüksége van egy társra, vezetőre "új életében", ráadásul Dorante révén szeretne közelebb férkőzni Dorimčne-hez. Nem olyan egyértelmű, melyikük használja ki a másikat. Kölcsönad a lecsúszott nemesnek, de pontos listát vezet tartozásáról, s miután főúri grandezzával összetépi a papirost, magától értetődő természetességgel, pillanatnyi zavar nélkül húzza elő belső zsebéből a másodpéldányt. Mit van mit tudni!
Dorante gróf sem cinikus gazember, rajong a grófnőért. Eperjes Károlyról ebben az előadásban lekerül az már-már maszkszerű merevség, ami gyakorta terheli a kivételes adottságú - fogalmazzunk egyenesen: zseniális - színész játékát. Alakítása elegáns és könnyed. Meg tudjuk érteni a férfiak elragadtatását, Takács Katalin Dorimčne-je nem az a romlott nemeskisasszony, aki kegyetlen gúnnyal figurázza ki imádóit, de azért főrangú metreszként megél ajándékaikból. Elragadtatott gyermek, aki el-elcsodálkozik naivan, mennyire szeretik őt, és féktelen életörömmel várja, fogadja az ajándékokat. Megbűvölten nézi a gyémántgyűrűt, a sötétbe boruló színpadon vakító fénnyel világít a kis lámpa, az ujján csillogó brill, körbetáncolja az ékszert, amiről Dorante azt hazudja, ő vette neki. Az csak természetes, hogy a férfias, elszánt Jourdainnek nem is olyan rosszak az esélyei. A grófnő tiszteletére rendezett fényűző vacsorán - ahol az étel majd megszólal, sőt meg is szólalnak a tálalóból kibukkanó ételparókás szolgálók - kacér pillangóként repdes a két férfi közt. Naivitása ösztönös női rafinéria. Mélyen megbántódik, szája sírásra görbül, amikor Jourdain asszony hirtelen betoppan, és palávert csap, nem ért semmit az egészből. Miért haragszanak rá, ő csak ártatlanul játszott.
Bánsági Ildikó lenyűgöző lendülettel, elemi humorérzékkel és tragikai mélységgel fogalmazza meg a megbolonduló férjéért, családja együttmaradásáért drámai elszántsággal küzdő feleség figuráját. Valljuk be, Jourdain asszony tényleg trampli kissé: mozdulatai harsányak, hangja rikácsoló, szétvetett lábú járása egy mázsás szakácsnőé. Egyaránt mély érzésű és közönséges, elviselhetetlenül kárál egyszer, és szeretni valóan esendő máskor. Mindenesetre némiképp érthető, hogy ura elvágyódik a nemesek finom miliőjébe, mert az annyira más.
A szülők fékevesztett, gáttalan érzelmeinek árnyképe csupán a fiatalok sápítozó szerelme. Cléante kezében túlfinomult lelkének emblémájával, egy hegedűvel botorkálja végig az előadást. Luci (Botos Éva) durcás és elveszett. Kedvére volna, ha beállhatna az atyja által pénzelt balettkarba. Apja lánya, de ezt azért már nem tűrheti egy becsületes polgár, fülénél fogva rángatja ki az engedetlent. Szerencséjük, hogy segítségükre siet az apuka nemzedékéhez tartozó Coviello. Derzsi János fejére nejlonharisnyát húz, mintha kopasz volna, amikor álruhában megkéri a török szultánfi, vagyis Cléante számára Lucit. Hosszasan játszanak tükörjátékot a tar Jourdainnel az üvegfal két oldalán. A furfangos szolgáló mint a gazda másik énje, benső hangja szólítja meg a férfit, aki részeg letargiába zuhant, mert a grófnőt elüldözte a kínos perpatvar. Meg is főzi a megcsalt szerelem fájdalmától és a bortól mámoros Jourdaint. Szövetségesül hívja a grófot, aki szintén italozik éppen, nincs is olyan nagy különbség a csalódott vetélytársak közt. Közösen prezentálják a "mamamusi"-avatással egybekötött kézfogót.
"És jöjjenek a pásztorok!" A Zenetanár balett játékra utaló mondata, ami több ízben is elhangzik, meglepő értelmet kap: nem Árkádia lakói érkeznek, hanem egy Neckerman-katalógusból előbújó csikóscsapat a pusztáról. Szürke szűrös, pörge kalapos kompánia - a kitűnő és szép jelmezeket Balla Ildikó tervezte - zúdul a színpadra. Remek irónia! Hiszen olyan mindegy Párizsban, hogy török-e vagy magyar (lásd még a Bukarest-Budapest kérdést). Magunkon nevetünk, a legtöbbször bántóan ostoba nemzetkarakterológiai pamflet helyett szellemes öniróniát kapunk. A remek ritmusú, fergeteges nagyjelenetben sziporkázó ötletek sorát látjuk. (Talán csak azért a poénért kár, mikor a zavarában halandzsázni felejtő Cléante hírneves török focisták neveit citálja [Hakan Sükür, Hasszan Sas)], ez egy kicsit méltatlan.) A részeg és boldog Jourdaint kerekeken guruló almásderesre ültetik, kezébe ostort nyomnak, amivel önfeledten, vadul csattogtat. Bubik István átszellemült mosollyal üli meg szőrén a lovat. Végül Coviellóval együtt, kórusban magyarázza szótagolva hitvesének, milyen nagy boldogság érte családjukat. Bánsági Ildikó szemében mélabús értetlenséggel, gyöngéden megsimítja hozzákucorodó férje, majd Coviello arcát - összekeveri ő is az egymáshoz hasonuló férfiakat -, és halkan merengve mondja: "jó". Nemigen tud dűlőre jutni magával, hogy ő őrült-e meg vagy a világ. Őt is elvakítja a szenvedély, a ragaszkodás férjéhez, csak nem akarja észrevenni, hogy az ölében lányát tartó lovas nem más, mint Cléante, akihez maga is szánta gyermekét.
Minden rendben: ha Jourdain kijózanodik, visszatér hitveséhez; a fiatalok pedig megköthették szerelmi házasságukat.
Határtalanul játékos, látványos előadás Maszlobojscsikov rendezése. Többsíkú, dús képekben fejti ki merész és izgalmas értelmezését, amelyben mindenki jobb, szerethetőbb ember kissé, mint a hagyományos olvasatban. Néha cáfolja ugyan a remekművet életre varázsló olvasatot a szöveg és a szituáció. Érthetetlen például, miért kacagja ki a tenyeres-talpas szolgáló, Nicole (Györgyi Anna) Jourdain új ruháját, amikor az szemlátomást nagyon jól áll neki. Pedig titkon bele van habarodva urába, azonmód ordináré takarítónőből pipiskedő balerinává változik, s körbe-körbe kíséri a férfit, mint akit megdelejeztek, amikor gazdája kezét nyújtja neki, mint egy dámának, hogy finomkodó sétájukkal trenírozza magát közelgő randevújára, ahol igen előkelően kell majd viselkednie. Nehezen értelmezhető, mi köze van akkor szolga udvarlójához Coviellóhoz, akit szeret ugye, ahogyan az el is várható, ha már úrnője gazdáját választotta. Akad hasonló következetlenség jó néhány, de mindez megbocsátható az emberséges, helyenként költői és emelkedett komédiát látva. Más kérdés, hogy ehhez az erősen rendezői színházhoz virtuóz játékosok szükségeltetnek, akik pillanatról pillanatra elvarázsolnak, akárcsak a színpadra teremtett világ. A stúdiósok - egyelőre - nem ilyenek, szépen világított, félig homályba burkolt balettjeiket - a Jourdain-házban zajló szakadatlan próbát, ami árnyalja és értelmezi az előtér eseményeit - meglehetősen sután prezentálják. A szinte megállás nélkül áradó, nagy érzékenységgel a játékhoz rendelt zene megkérdőjelezhetetlen minősége csak kiemeli a "táncok" esetlegességét. Óriási a szakadék a mellékalakok megformálói és a főbb szerepeket játszó "vezető" színészek teljesítménye közt. Míg előbbiek elcsépelt kliséikből keverik ki halovány figuráikat, viszonylag kelletlenül, addig az utóbbiakat régen láttam ilyen üdén, tisztán és erősen fogalmazni.
