Újságíró: Mindenki olyan akar lenni, mint Cary Grant. Cary Grant: Ezzel én is gyakran így vagyok - közismert anekdota. Azért a Cary Grant-i minőséghez mégiscsak Cary Grant jutott a legközelebb. Annak az eleganciának, ahogy ő tudott mozgó járművek útjából kitérni, mediterrán háztetőkön közlekedni vagy a párizsi metróban Audrey Hepburn után sietni, tényleg senki sem ért a közelébe, de jó tudni, hogy vannak, akik még nem adták fel. Vetődik-pezsgőt bont-vetődik-pezsgőt bont: megannyi ökölbe szorult nemzetmentő után nagyon is helyes irány Tom Cruise részéről a granti ritmus felvétele. Egyik kezemben tömeggyilkos fegyver, a másikban Cameron Diaz, bal vállam fölött naplemente, 17 óránál lövésre kész martalócok kisebb serege - 2010-ben így valahogy. És ha még egy mosoly is belefér, saját halhatatlanságunk önironikus beismerése meg egy kis zsörtölődés - mert a nőnek jól áll ugyan a kiskosztüm, de vérzivatarban mégsem ez a praktikus viselet -, és csak ezután eresztek pár tárat az életemre törő szövetségiekbe, őrült spanyolokba és a világ legjobb bérgyilkosába, akkor a kansasi nokedliszaggató nagymamáknak éppúgy kedvére vagyok, mint a vásárlóerős 18-49-eseknek. Cruise nem született táncoskomikus, inkább olyan kicsihuszárosan hozza ezt a késdobálások közti kellem dolgot, Diaz viszont jobb egy fokkal, mint Ginger Rogers a vérzivatarban. Könnyed, nyári, elegáns - valószínűleg ez volt előirányozva, amiből a nyárit 100 százalékosan sikerült is teljesíteni, a másik kettő meg olyan 60-on áll. Így legalább átjön, hogy Grant a lelke mindennek.
