Két ember, akiknek van öniróniája

Nem árulok zsákbamacskát: ez a két ember Katherine Heigl, aki előző filmjében hajlandó volt a nem épp prototípusos szívtipróval, Seth Rogennel bohókodni, és James Marsden, aki nem átallott a Hajlakk Corny Collinsaként, de még inkkább a Bűbáj bugyuta hercegeként dalra fakadni - hát ez az, amiért mindketten imádnivalók.

Ha még veszünk ehhez egy kellőképpen rózsaszín körítést garantáltan megkapjuk az év randifilmjét. Mert bizony ez szuperromantikus! Adott Jane, az örök koszorúslány (Katherine Heigl), adott az elérhetetlen szerelem (Edward Burns) - akiről a film végére se derül ki, hogy egy patkány, ezért külön hálás vagyok -, ő azonban épp készül elvenni Jane húgát, a handabanda királynő Tesst (Malin Akerman). Képzelhetitek, hogy érzi magát főhősnőnk! Még szerencse - egy nem várt fordulat -, hogy betoppan az életébe Kevin (James Marsden), aki egyébként újságíró - és aki csak azt az aprócska tényt felejti el közölni, hogy most nem az évszázad lagzijáról, hanem a legtöbb koszorúslányruha tulajdonosáról készül publikálni. Na, ugye milyen imádnivalóan furmányos? Most mondjam el, hogy a végére mindenki megtalálja a párját, lesz nagy lagzi meg emeletes torta?

Ismertek már, az ilyen filmekkel nem szoktam nagyon szőrös szívűen bánni - ezzel szerencsére nem is lenne indokolt. Remek karakterek, pörgős párbeszédek, megfelelően adagolt sztori. A legnagyobb élvezetet azonban mégis csak az jelenti, hogy Jane extrémebbnél extrémebb koszorúslány ruháit nézve elmerengjünk, vajon mennyire kell elszántnak - vagy elkeseredettnek - lennie annak, aki hajlandó egy ilyen költeményt magára ölteni.