Kharón és a rohamkocsi

A mentőorvos figurája a legjobb alibi egy filmkészítő számára. A karakter miatt ugyanis eleve felmentést kap a dramaturgia és a szerkesztés minden nyűge alól, hiszen többnyire a legkézenfekvőbb lehetőséget választja: epizódok során vezet végig minket a ficamtól a szélütésig, a részegségtől az öngyilkosságig.

S eközben nem adja fel a reményt, hogy a lazán egymásra fűzött epizódokból csak felsejlik valami nehezen felejthető az életről, hiszen a mentőorvos egyszerre a Megváltó modern figurája, mint ahogy Kharón ladikját is ő irányítja némiképp. Rajta csapódhat le a modern kor megannyi közönye és fásult fájdalma, s ha ő maga is különös lelki nyavalyában szenved, akkor a film további gellert kapva száguldozhat a mélyebb jelentések felé.

Hendrik Hölzemann forgatókönyvíró és rendező sajnos szintén a könnyebbik utat választja első filmjében, a Szívritmusban. A fiatal mentőasszisztens, Crash - miként az első kockákból kiderül - gyermekkori traumát görget maga előtt, s ez bizony meg is adja a film alaphangulatát, miközben a rendező láthatóan nem tud mit kezdeni a túlságosan lazára font cselekményszálakkal. Keverednek itt a trauma flashbackjei a főhős visszatérő rémálmának képeivel, amely ráadásul - újabb csavarként - jóslatként is funkcionál, vagyis a jövőt hozza elénk, s mindezt felerősítené a kölni utcák koszlott jelene, valósága. A többnyire indokolatlan váltások, a pluszjelentések utáni eszeveszett kapkodás miatt azonban csakhamar érdektelenné válik, hogy mit is látunk valójában: jelent, jövőt, múltat, kizökkenünk az időből, s némiképp fásultan nézzük, ahogy Crash (Matthias Schweighöfer) egyazon buzgalommal próbál megmenteni alkoholista hajléktalant, spleenes kamaszlányt, és persze önmagát.

És felrémlik, mert hogyne rémlene fel, Scorsese alig nyolc éve forgatott filmje, a megtört tekintetű, kialvatlan Nicolas Cage-dzsel, aki New York sivár, élhetetlen utcáin bolyongott. A borongós, depressziós A holtak útja azonban egyrészt okos döntéssel mellőzte a romantikát, mégis beszélt szerelemről és megváltásról, miközben olyan erős atmoszférát vont a film köré, hogy aki látta, napokig gyanakvó tisztelettel nézte a rohammentősök munkáját. Hölzemann azonban többet és kevesebbet is akar ennél: könynyed melankóliával pengeti a halál és a szerelem húrjait, anélkül hogy egyikről is lenne bármiféle mondandója, elmélkedik születésről és újjászületésről, miközben a haláltusa vizuális közhelyeit is felmondja csöndes buzgalommal. Filmjén láthatóan nem segít, hogy ő maga is mentősként teljesített civil szolgálatot, hiszen az alkotás látványos erőlködései ellenére is csak a felületet horzsolja, miközben kínálkozó lehetőségeit rendre elpuskázza. A kamaszlány halála után, amely tagadhatatlanul a film legerősebb pontja, olyan végkifejletbe kormányozza a filmet, ahol már csak szelíden mosolyogni lehet, akárcsak Crash, a jámbor, dúlt lelkű angyal. A Szívritmus egyetlen, valódi izgalma azon drukkolni, hogy minden snittben ugyanott virítson a főhős arcán éktelenkedő, gyermekkori sebhely. Kihívásnak néha ez is megteszi.

Amennyiben értesítést szeretne kapni az olimpiával kapcsolatos Port.hu tartalmakról, kattintson ide és iratkozzon fel az értesítésekhez.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu