A patikamérlegen adagolt hangnemkeverés, az önreflexív humor és az árnyalt karakterek kimagasló létszáma garantálja, hogy a Kingsman: A titkos szolgálat a 2015-ös év legemlékezetesebb zsánerfilmjei között fog szerepelni.
A Kingsman: A titkos szolgálat aranymetszésében van egy hamarosan hírhedté váló jelenet, amelyben az úriember-figurákra szakosodott Colin Firth részt vesz egy tömeges vérengzésben. Az egyébként erősen stilizált mészárlásban egyszerre ütközik ki a polgárpukkasztó fekete humor, az egymást villámgyorsan követő gyilkosságokon átütő veszélyérzet és az erkölcs helyes oldalán álló hős tragédiája. Ez a hangnemkeverés borítékolja, hogy Matthew Vaughn kémvígjátéka a 2015-ös év legemlékezetesebb zsánerfilmjei között fog szerepelni.
Sokat akart a szarka, de most elbírta a farka. Matthew Vaughn másodszor adaptált nagyvászonra Mark Millar képregényt. A Ha/Ver a szuperhősfilmeken és a képregényőrültek bennfentes világán igyekezett élcelődni, de meglátásom szerint a rendező és állandó írótársa, Jane Goldman nem találta el a helyes arányt a műfaji játékosság, a véres akció és a groteszk helyzetek mögött megbúvó dráma között – a határokat feszegető alkotás végül belesimult a szuperhősfilmek sorába. A Kingsman esetében a britek testhezálló zsánere, a kémfilm került a célkeresztbe, s olyannyira kimunkáltra sikeredett a forgatókönyv, hogy túlzsúfoltsága ellenére sem dől be a produkció. Megszületett egy saját sablonjait kifigurázó kémvígjáték, amelyen úgy lehet önfeledten nevetni, hogy közben komolyan is lehet venni.
A film középpontjában a címadó, arisztokratikus kémszervezet áll, amelynek egy ügynök rejtélyes halála és erősen konzervatív szellemisége miatt duplán vérfrissítésre van szüksége. A munkásnegyedből származó újonc (Taron Egerton) végzete az ügynökség áporodott légkörének megtisztítása és egy őrült technokrata (Samuel L. Jackson) világpusztító tervének meghiúsítása.
A Kingsman láthatóan sablonos alapszerkezetre épül: az utcáról szalajtott különc kiképzése és helytállása a családiasabbra hangszerelt kémvígjátékokat (Spionfióka), a szupergonosz ellenében végrehajtott világmegmentő akció a megalománabb James Bond-filmeket (Holdkelte) juttathatja eszünkbe. Matthew Vaughn rá is játszik az ismerős panelekre, a nézői tapasztalatra épít. Önreflexív kikacsintások során a szereplőkkel mondatja szemünkbe a jelenetet éppen meghatározó kémfilmes sablont, vagy vallja be, hogy olyan rút kiskacsa-történeteket másol, mint amit My Fair Lady vagy a Micsoda nő adott a világnak. Utóbbi húzás már azáltal vicces, hogy az írópáros a pórnépből származó nőalakot hímnemű proligyerekre cseréli.
Trendi megoldás az önreflexív játékosság és az intertextuális utalásokkal való dobálózás, de ami a Kingsmant igazán szimpatikussá teszi: úgy tud végtelenül laza lenni, hogy szerzői a már emlegetett mészárlásig tulajdonképpen féken tartják a cselekményt. Vaughn hagy időt a karakterek megismerésére és kibontására, megszeretteti nézőivel a figuráit. A poénok és a látványos akciók közepette részletezi a főhős családi és szociális hátterét, gondosan árnyalja a mesteréhez (Colin Firth) fűződő kapcsolatot, odafigyel a főgonosz és a külcsínben, valamint fegyvertárban is penge henchwoman (Sofia Boutella) érzelmi kötődésére. Még az antagonista tervét is homályban és feszültségben tartja. Miért lényeges ez? Az árnyalt karakterek kidolgozott kapcsolatai teszik lehetővé, hogy a kiképzés próbatételein, a tabusértőnek is nevezhető mészárláson vagy a grandiózus, több szálon futó finálén egyaránt tudjunk izgulni és kacagni.
A Kingsman kiszámíthatatlansága rabul ejtő. Emberek ölik egymást halomra, fejek robbannak szét, de nem lehet előre kitalálni, hogy melyik akció- vagy erőszakjelenetet kell majd komolyan venni. Bejáratott klisék és archetípusok követik egymást, s Vaughn egyes elemeket kifiguráz (hercegnő megmentése), másokat átélhetővé, már-már drámaivá farag (mester és tanítvány kapcsolat). Mindeközben – megint csak trendi húzásként – a történetet beágyazza a kortárs blockbustereket (Feledéstől a Csillagok közöttig) meghatározó, bolygónk jövőjéért és az emberiségért aggódó öko-vonulatba.
Ráadásként a cselekményvezetésbe még némi társadalomkritikai él is belefér. Vaughn nemcsak a kémszervezet konzervatív és a főhős szabadosabb gondolkodásmódját, hanem a szereplők arisztokrata, illetve proletár származását is ütközteti. Az osztályellentét tisztességgel végigsimul a sztorin: jelentkezik a kiképzendő fiatalok versengésekor, de a világpusztító terv is a felsőbbrendűség gondolatára épül. S valószínűleg Samuel L. Jackson ízlésficamban szenvedő, újgazdag antagonistája is a főúri társadalmi réteg évszázados zártságát hivatott árnyalni. Egy dologért kár csupán, hogy az értékkülönbséget – mely az angol kingsmanek szabatos nyelvezetéből, illetve Samuel L. Jackson amerikai szlengjéből is fakad – a magyar szinkron nem tudja kellőképpen érzékeltetni.
