Francia rendező Franciaországban franciákról (oké, monacóiakról) ennyire amerikai filmet még biztosan nem készített. A Grace: Monaco csillaga szemmel láthatóan amerikai forgatókönyv alapján amerikai színészeket foglalkoztatva készült kínosan precíz és kimért alkotás, akár maga a monacói hercegség, amelyben úgy tűnik, egyedül a Nicole Kidman hercegné ismeri a szív diadalát. Avagy le lehet-e győzni szeretettel a diplomáciai ármánykodást?
Sajnálom, hogy ennyire egysíkú és kiszámítható lett ennek az egyébként iszonyú kedves személyiségnek az életrajza ebben az elképesztő összetett és pattanásig feszült történelmi korban. Grace Kelly élete ugyanis noha mindenhol a tündérmesének tűnt, ő azért mégis csak sokkal inkább egy fiatal amerikai vidéki lány (igen, ezért a filmjéért kapott Oscar-díjat), mindenféle habkönnyű hercegnéi ruha nélkül. Azt mondta, csupán tündérmese, hogy élete tündérmese volna. Szépségének és nagy szívének köszönhetően került először Hollywoodba, majd onnan a monacói hercegi kastélyba, III. Rainier herceg (Tim Roth) feleségeként. Ez jelentette színészi karrierje végét is, 27 évesen, neve mégis ismert maradt az örökkévalóságig és azon túl.
A film elején éppen Alfred Hitchcock (Roger Ashton-Griffiths) környékezi meg a már öt éve visszavonult színész-hercegnét egy újabb szereppel, aminek elfogadása vagy elutasítása nemzetbiztonsági üggyé válik a Franciaországgal éppen pattanásig feszült helyzet miatt. Hitch – ahogy őfelsége hívja – a film végére kosarat kap, a Marnie főszerepét más játsza el, ezt tudjuk a filmtörténelemből. De hogy hogyan sikerült Grace segítségével mégis megtartani Monaco függetlenségét – ez az igazi tündérmese, méghozzá a legamerikaibb fajtából… többet nem mondok, mert az bizony fordulatgyilkos tett.
Bár ha jobban belegondolok, annyira talán mégsem. Hiszen éppen ez teszi olyan ambivalenssé ezt a filmet, ami annyi jó tulajdonsága ellenére mégis unalmasan kiszámítható, fordulataival egyáltalán nem tudja meglepni a nézőt. Hiányzik az a féle katarzis is, amit a rendező, Olivier Dahan korábbi életrajzi filmjében, a Marion Cotillard által játszott Piafban annyira zsigerig hatóan éreztünk, hogy a hosszú és nehéz évek után ugyanúgy csattan a Non, je ne regrette rien – Nem bántam meg semmit. Mert persze, van itt is dramaturgiailag látható konfliktus mind nemzetközi szinten (vagyis hogy De Gaulle durván le akarja rohanni Monacót), mind a főszereplő dilemmájában (elfogadhatom-e a szerepet, itt hagyhatom-e az udvart ilyen nehéz helyzetben, vajon hogyan hat, ha menekülök?), valahogy mégsem érezhető annyira a pattanó feszültség… nem igaz, egyszer pattan egy nyári ebédnél egy kristálypohár képében a teraszon.
Vannak azért emlékezetes pillanatai a Grace: Monaco csillagának. Nicole Kidman tényleg egyszerre tud lenni kellemesen kedves amerikai parasztlány és a monacói úriasszonyok megrendszabályozója hivatalból, Tim Roth pedig az ő tökéletes ellenpontja. Meglepően jól sikerültek még Grace és az udvar lelkésze, Tuck (Frank Langella) közötti párbeszédek: Frank Langella karaktere nemcsak hogy a legmagvasabb gondolatokat tartalmazta, hanem a film fő dramaturgiai ütőere is.
Szóval kár a sok elszalasztott lehetőségért, de sajnos ki kell mondani, nem jött át az a sokszínűség, amilyen az élet egy ilyen izgalmas korban, a hatvanas évek elején ilyen izgalmas és összetett karakterekkel lehetett. A Grace: Monaco csillaga kiemelt helyre került a filmvilágban: az idei Cannes-i Filmfesztivál nyitófilmjeként a francia riviérán egy francia rendező alkotásaként – ha csak egy rövid időre is – de a világ középpontjába került. Ebben a röpke pillanatban sikerült megmutatni, mennyire amerikai az, amikor a tengerentúlról jött mindenki kedvence szeretettel tudja legyőzni az európai fáradt diplomácia konfliktusait. Klisék helyett szívesebben néztünk volna európaibb megoldásokat.
