San Franciscóban megnyílt az első napszemüveg-kölcsönző üzlet, ahol 800 fazon között lehet válogatni - hogy megtaláld az alkalomnak éppen megfelelőt. Merthogy a napszemüveg a divat, és kinek van annyi pénze, hogy naponta öt-hat darabot váltogasson? Ebben a filmben (Mátrix, rendezte: Larry Wachowski) van vagy 30 darab, ebből is látszik, hogy tudják, mi a trend. Abból meg végképp, hogy a virtuális valóság gondjaival játszanak: az, ami van - az utca, iroda, busz meg fűszeres -, nincs, azt csak elhitetik veled a képcsinálók, az agyad át van programozva, azt látod, amit ők akarnak. De (hála istennek!) maradtak még jó emberek - (ilyenek például Keanu Reeves és Laurence Fishburne), akik ugyan az alvilágba szorultak, de kevernek vagy ezerrel, hogy leleplezzék ezt az összeesküvést. Persze nem megy könnyen, a virtuális világ főnökei küldik az ügynököket (ők másfajta napszemüvegben villognak, fülükből meg drót lóg ki, hogy lássuk, ők a nagyon gonosz őrző-védők).
A két csapat harcol, bár egy idő után nem tudod már követni, mert ugye, valóság nincs, csak az van, amit a videojáték (komputer) előállít, akkor most hol vagyunk? Miközben például Keanu verekszik, a komputer előtt fekszik, és töltik bele a programot: kétszerezve van, akkor melyik az igazi? Legfeljebb a csajszi tudja (Carrie-Anne Moss), aki a végén a komputerszobában levőnek ad néhány puszit, persze csak azért, hogy feltámadjon tőle a szép Keanu, akit ugyanakkor a csatatéren láttunk elvérezni...
És mi van, ha ezek a jóemberek győznek, akkor milyen az a valóság, amit ők képviselnek? (A film egyik pontján megtudjuk, hogy minden romokban van- kétezeregyszáz-valahányban vagyunk -, és csak a csatornákban van élet...) Nem érdekes: klipben vagyunk.
Szóval: sci-fi, amelyik a képmanipulációról, a valóság elpárolgásáról szól. A mélyben. A felszínen kung-fu, levegőben megállított pisztolygolyó (ami nem semmi), és olyan elektronika, amitől a nyálad csorog. Én itt küszködöm, hogy legyen valami gyors internetvonalam, amelyen néhány adatot el tudok csípni, ezek meg ott nemcsak szöveget, adatot, képet tudnak adni-venni, de a manust is át tudják küldeni a háló másik oldalára, sőt magát a világot is fel tudják veleszippantani, Manhattanestül, tengerestül, gépágyústul. (Apropó: legszebb kellék az a kézi géppuska volt, amelyet tán a búr háborúban használtak, és melyen nyolc cső forgott, hogy mindig más lyukon jöjjön ki a golyó, és úgy átvitte a páncélablakot, hogy az csak na.)
A történetet nem nagyon tudod követni: ez a kliptechnika előnye, kit érdekel már a folyamatos mese? Epizódok mozaikja az érdekes, mert abból azt bütykölsz, amit akarsz. Amikor például Keanu látja, hogy nem bír az ügynökkel, egyszerűen belebújik a bőrébe: látjuk, ahogy a rossz ember itt dagad, ott dagad, azután amikor már elfoglalta, belülről felrobbantja (és ő hová lett?). Lehet, hogy az ügynök is Keanu, és fordítva, igaz, hogy így nincs értelme, de az egésznek sincs, viszont a kirakójátékos mesekezelés mégis csak izgalmasabb, mint a hagyományos. Itt a megoldások hozott anyagból készülhetnek.
Európában már vagy egy évtizede megy a sóder a lét elpárolgásáról, az álvalóság ontológiájáról, a szimulakrumról - hogy hová tűnt a valóság -, a Wachoswski testvérek az egészet összegyúrták egy kis Zen-buddhizmussal, perzsa mitológiával meg néhány általános iskolában is felbukkanó névvel, aztán itt van neked a massza, eheted forrón, hidegen, röhöghetsz rajta, vagy élvezheted a látványstruktúrát. Mert a golyó tényleg megáll a levegőben. De ha ez sok, akkor ott van a kick-box-balett mint összekötő képszöveg: alatta kipihenheted ezeket a filozófiai bonyodalmakat. Hogy tudniillik most akkor vagyunk/létezünk, vagy csak a tévé néz bennünket (hülyének)?
De mi visszanézünk: napszemüvegben. Tudok egy helyet, ahol még olcsó.
