A Koldusopera a Katonában
"Ha a cápa szája tátva, bárki látja fogsorát, ámde Bicska Maxi rejtve hordja tőrét s pisztolyát", énekelték eddig a Koldusopera nyitó songjában, Blum Tamás fordításában. Ascher Tamás rendezésének lényege egy parányi különbségből kibontható: "ámde Maxi hosszú kést hord, mit a jó nép sose lát." Pisztoly nincs. A kést, amely egy elegáns sétabotban bújik meg, arra használja - egyetlenegyszer -, hogy kipattintsa vele a bilincset a börtönben.
Már a bemutató első szünetében ott hullámzott a fintor az előcsarnokban: "nem is olyan jó" ez az előadás. Aztán a fintor vicsorrá merevült egynémely gyors kritikában; hiába, van abban valami szívet melengető, ha végre a Katona és Ascher is hasal egy nagyot. Pofára.
A kárörvendés és/vagy szánakozás (amúgy mindkettő jogos színházi nézői reflex) abból fakadhatott, hogy valószínűleg nem ártott volna még egy hét próba a Koldusoperának. Leginkább azért, hogy összeérjenek az ízek; hogy a gondolatok, ötletek, poénok és alakítások sokaságán túli egységet látni-hallani-érezni lehessen. (Ezt persze igen nehéz puszta érleléssel összehozni, mert
Brecht és Weill urak mint két Siva isten,
legalább egy tucat kézzel hányták bele a hozzávalókat, az "ahogy-esik-úgy-puffanizmus" - Csont András kritikus terminus technicusa - alapján.)
Ez az érzéki befogadás akkor is alatta marad majd az észbelinek - elsősorban ugyanis a fejünkre, esetleg az agyunkra céloz Ascher, gondolata van, mégpedig számos. Közülük csak nagyon kevés vág egybe a Koldusopera szokásos interpretációjával - bár az előadás egyik legszebb képe mégis (ez érzék, na), amikor a színház művészbejárója előtt dekkoló hajléktalanok igazi koldusokat játszva beleselkednek a mancsukkal letörölt üvegen, az álkoldusok pazar világába.
Ha az embernek eszébe jut a körülbelül négy évvel ezelőtti, Novák Eszter rendezte Koldusopera az Új Színházban, amely egyetlen hatalmas és szenvedélyes üvöltés volt - és ami az akkori színházat illeti: a legeslegutolsó -, még emlékezetből is bele lehet borzongani. Ami még kockán forgott - elveszett.
Most aztán kocka sincsen. Higgadt, olajozott gépezet van, nagystíl meg ész. Legalább három, hajdanában tán az államtól elzabrált nagyüzem: a Peachumék-féle koldusipari, a Kocsma Jenny vezette kéjipari meg a Bicska Maxi által kézben tartott gengszter-nagyvállalkozás feszül egymásnak. És a negyedik, amely változatlanul állami kézben van: a Tigris Brown irányításával flottul működő rendőrség.
A nagystíl ott van Khell Zsolt díszletében is. Csillogó, színváltó lurexfüggöny - amely egyszerre hajaz az orfeumra meg a frissen szerzett pénz világának frissen szerzett ízlésére. Peachum dobozolt és rendszerezett koldusgyárában annyi pénz van, hogy Hollósi Frigyes Peachumje (Szakács Györgyi remek ízléssel kreált remekül ízléstelen öltözékében) szemrebbenés nélkül lehet egyszerre joviális és kíméletlen, meg még hazudhatja azt is, hogy milyen szegény. Hollósit amúgy nem gondoltam volna Brecht-színésznek, de ennyire lendületesnek és energikusnak sem, Peachumjével nyilván a pénz tesz csodát. Bájos-sármos, de hideg. Feleségét Csákányi Eszter játssza; előadásában a szexuális szolgaságról szóló, rendesen vérforraló dal szenvtelen helyzetjelentés. Legkésőbb ekkor már muszáj arra gyanakodnunk, hogy mindent és mindenkit ez fűz össze: az egész kompánia pont annyi érzelmi melegséget áraszt, mint egy
Zanussi mélyhűtő, nyitva felejtett ajtóval
Amikor Básti Juli - Kocsma Jenny hagyományosan igazán forró és telített ziccerszerepében - a foga közül sziszegi ki, szúrós tekintettel döfi a vesénkbe a Salamon-dalt, akkor már arról van szó, hogy a szolid gazemberségnek, árulásnak szép komoly hagyománya van. Básti és Csákányi brechti és ascheri nagyasszonyok; perfekt mindkettő mindkettőben.
Máté Gábor másként perfekt Bicska Maxija nem faragatlan pokróc, hanem elegáns, kissé pasztózus úriember. Sima és rendíthetetlen Maxijában az a félelmetes, hogy ennyire ismerős. Nagyvállalkozó, egy kapitalista bűnözőcézár, aki szűkített intonációval szórja vezényszavait idomított embereinek (ez a szűkített intonáció az énekre is érvényes, igen: Bicska Maxi nem tud énekelni, hát a zenekar belehúz egy kicsit, Kerényi Gábor karmesternek ebben óriási a Kaposvárról hozott rutinja), amúgy meg partikon, diplomáciai eszközökkel egyengeti a karrierjét. Melynek kezdete valahová a dzsungeles Indiába nyúlik vissza, de piti kis gyilkosságokról már csak azért sem emlékezik meg senki, mert aki megtehetné, maga is sokra vitte: Tigris Brown tehát tartja a pofáját és működteti sajátos véd- és dacszövetségét Maxival - hol a véd, hol a dac. Varga Zoltáné a negyedik kiugró játék ezen az estén: remekül váltogatja Tigris Brown hozott (kissé érzelmes) és szerzett (könyörtelen karrierista) karakterét, de ha a játék véget ér, kétségünk sincsen, ki fogják rúgni.
Ascher a mű csontvázát, struktúráját rakja elénk, és erről mindjárt eszünkbe jut, hol is élünk. Ez az eszünkbe jutás most kicsit intenzívebb és konkrétabb a szokásosnál, mert nemcsak a főrendőr és a főbriganti szoros összefonódása, hanem a fogcsikorgatással és zsebre vágott kézzel, fiatalosnak tudott pofátlansággal és jókora adag frusztrációval imitált újagresszív politikai elit mutatkozik odafönt. A maga összes média- és egyéb külsőségeivel, melyek felbukkanása rendre kabaréba torkollik; lehet röhögni, például azon, amikor Maxi egyik elfogása alkalmával a Kocsma Jennyvel előadott, máskor érzelmesnek tudott duett közben feketébe bújtatott kommandósok bukfenceznek, szaltóznak és ugrálnak a színpadon, pisztolyukat (nekik van) többé-kevésbé Maxira szegezik, majd az akció befejeztével, kifelé menet a nyilatkozós főnök máris belenyilatkozik a kamerába...
"nodi Eszter Pollyja még túlságosan emlékeztet a bravúros Molnár Ferenc-hősnőre a Kamrából; Fullajtár Andrea Lucyje biztos valamelyik tévésorozatból pattant ki. De egy-egy epizód - ahogy Aschernál szokásos - máris készen csillog: Tóth Zoltánnak Kimball tiszteletes szerepében például végig kell zabálnia Maxi lakodalmát, hát Tóth Zoltán legalább
húsz percig elementáris indulattal fal,
(néztem: nem lazít, nem csipeget), miközben teli pofával reagál a történtekre. A banda is így jó, egy-egy villanásra tűnik ki Elek Ferenc ("halat késsel?"), Rába Roland, Nagy Ervin és Szabó Győző. Fekete Ernő Leprás Mátyása a Cápadaltól kezdve azt ígéri játékával, hogy lesz itt utánpótlás, ha Maxit mégiscsak fölkötik.
Mindig bosszantott ez a "deus ex machina" a Koldusopera végén. Hogy ugye Maxit mégsem kötik föl, mert - miként Moliére-nél a királyi - itt a királynői kegyelem érkezik meg. Ez úgy alakul, ahogy az életből el lehet lesni: a politikai és egyéb felső tízezerbe hibátlanul betagozódott Maxit maga a rendőrfőnök rántja el a kötél alól, igaz, nem rendőrfőnöki minőségében, hanem egy nagyon ismerős, bár fa helyett plexiből előállított magas pultra támaszkodva.
Ascher már az utcára küldi utánunk a jeges rádöbbenést: Bicska Maxit alighanem hatszázas, fekete Mercedesében éri a halál, a koronázási ünnepség után. Merthogy járadékot (ahogy ígérve lett) nem fog kapni, az tuti.
