Minél gyengébb a magyar futball, annál erősebb a magyar futballaxióma: egyszer régen valamikor nemcsak, hogy jó volt a honi foci, hanem meg is termékenyítette a világ labdarúgását. Kocsis Tibor filmje ugyan jó témához jól közelít, de leginkább csak ezt a közhelyet tudja erősíteni. Nem kell aggódni, Puskás neve is elhangzik.
Puskás persze annyira nem volna egyértelmű, hiszen mégiscsak Magyarok a Barcáért a film címe, a ballábas öntörvényű zseni viszont az örök ellenfél Real Madrid csapatát erősítette az ’50-évek második felében. Azért „biztos, ami biztos” alapon figyeltem az órámat: 22 perc után csak megjelent Öcsi. De ne szaladjunk ennyire előre, mert ez a film mégiscsak a Barcelonáról és annak magyar idegenlégiós játékosairól szól. Pontosabban sokkal inkább egy korszakról, a ’40-60-as évek Magyarországáról, arról, hogyan éltek hazájuktól távol azok, akik otthon és aztán külföldön is sztárok voltak, és akik hazájuknak köszönhették sikereiket, és akiknek hazájuk köszönhette sikereit. Kubala László már a II. világháború után elszökött Magyarországról, és Barcelonában telepedett le, ahol pillanatok alatt akkor már világhírű futballcsapat motorja lett ugyanúgy, ahogy később a spanyol válogatottnak is játékosként, sőt, az 1992-es – éppen Barcelonában megrendezett – olimpián csapatát sikerre is vitte edzőként. Megbecsülten, közszeretetnek örvendve halt meg. Nem járt ilyen sikerrel két társa, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán, akik nevét azért ismeri jobban a nem sportkedvelő magyar közvélemény is, mert tagjai voltak az aranycsapatnak, amely kétszer nyert olimpiát, elsőként verte a Wembley-ben az angolokat, de ott voltak azon a sorsfordító, 1954-es vb döntőben is, amikor 3:2-re kikaptunk a nyugatnémet válogatottól. Ez volt a magyar foci Mohácsa, és valahol itt indult sok magyar aranycsapat tag kálváriára is, hiszen noha az emigráns magyar focisták közül a két fentit a Barcelona szintén befogadta, sőt, nagy sikerre vitte, a csillogás után már nem tudták úgy feldolgozni a nélkülözést és a magányt, mint korábban kivándorolt társuk, Kubala. Kocsis története kifejezetten szomorú, magyarul nem igazán tudó fiának többszöri könnybe lábad szeme. Pedig akár lehetne happy end is: a húszas éveiben járó Alejandro Kocsis, az olimpiai bajnok unokája a Barcelona utánpótlásának legfiatalabbjait edzi nap mint nap. De ez már spanyol foci spanyol történettel.
Ez a film azonban csak kis részben tud az lenni, ami miatt néhány évvel ezelőtt a Puskás Hungary, Almási Tamás dokumentumfilmje a műfajt meghatározó kiemelkedő darab volt. Az a film egy emberen keresztül egy egész néplélek jellemzőit tudta leírni. Ezzel szemben Magyarok a Barcáért sokkal többet árul el a múltról, pedig mi igazából a jelenre, saját magunkra vagyunk kíváncsiak.
