Emlékeznek önök A kardforgató nő (Mekurano Oichi jigokuhada; 1969) vagy éppenséggel a Fogjátok el Oichit, élve vagy holtan! (Mekurano Oichi inochi moraimasu; 1970) című filmre? Mindegy, gondoltam, hogy nem. És ha megmondtam volna, hogy utóbbi az előbbi folytatása volt, és viharos gyorsasággal jutott el anno a honi forgalmazásba? Azt hiszem, akkor sem. Nyilván megvan az oka ennek (semmiképpen se magukban keressék).
Denzel Washingtonnal az a helyzet, hogy harminc évvel az utolsó világháború (a nagy villanás) után nyugat felé tart, gyalogszerrel. Van nála egy nagyszabású bozótvágó kés, és egy rohamosztagnak is elégséges számú lőfegyver, továbbá egy könyv, amit hosszú - gyakorlatilag a mondott világégés óta tartó - útja pihenőin olvasgat. Körültekintve a tájon felmerül a kérdés: minek ide bozótvágó kés? Hol egy bozót, minden kiégett (feltehetően harminc éve), amerre a szem ellát. Hősünk persze így is jó hasznát veszi, mert még e távoli jövőben is meglehetős a kereslet a nívós irodalom iránt. Ugyanakkor a közönség kétségkívül roppant igényes, Gary Oldman, a romlott város ura például szemrebbenés nélkül veti tűzre a Da Vinci-kódot - nos, antikváriumot tényleg nem fedeztünk fel a vásznon.
Rövid számolgatás után a sokat látott mozinéző rájöhet, hogy a mondott utolsó háborút - bő harminc éve - George Miller rendezhette, és Mad Max néven vonult be a történelem lapjaira.
Hamarosan (legkésőbb a műsorfüzetből) azt is megtudjuk, hogy a könyv maga a biblia, amit megelőzött a híre, legalábbis annyi biztosan, hogy mindösszesen egy darab van belőle, mert ugyan történelemkönyveket nem nagyon adnak már ki, de arra mindenki emlékszik, hogy a háború után az összes bibliát elégették (e tény némiképp persze felértékeli a Da Vinci-kód sorsát is).
De sikerül-e Gary Oldmannek (a Titus Pullo hű megformálásáról világszerte híres Ray Stevenson segedelmével) elszednie a bibliát a vándorútján épp a romlott városba érkező Denzel Washingtontól? Ebben, kérem, tévednek - válaszoltak reá bármit is. Az Éli könyve egy ún. posztapokaliptiktus és zömmel gyalogos ródmúvi, megbolondítva a szamurájos filmek koppintásaként készített westernek ismerős fűszereivel (bár A kardforgató nőt nem csak emiatt emlegettük), s mint ilyen meg is állja a helyét: szám szerint kettő - bár tagadhatatlanul egymásba kapcsolódó - csavar is van például a végén. Amiből legalábbis annyi biztosan következik, hogy manapság a film olyan, mint Dexion-Salgó polcrendszer: csavar nélkül nem áll meg a lábán.
